„Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban” változatai közötti eltérés

a
nincs szerkesztési összefoglaló
a
[[Kép:Olaszok2.jpg|jobbra|bélyegkép|250px|Rosario, a maffiózó (Tano Cimarosa)]]
 
Mulatságos menekülés kezdődik, ám az oroszlánt nem sikerül lerázni: az állat kitartóan megy a kincs után. A ládikó jó párszor gazdát cserél, egyszer még a törött lábú olasznak is sikerül megszereznie, aki épp a legjobbkor gurul hőseink útjába a tolókocsiján. A kincs még a Néva fenekére is lesüllyed, ahonnan Andrej hozza a felszínre. Amikor a zűrzavar már nem is lehetne nagyobb, megérkeznek a rendőrök. Az olaszok menekülőre fogják, a rendőrök pedig a nyomukba erednek. Andrej végül megnyugtatja a turistákat, hogy semmi okuk a félelemre, a szovjet törvények értelmében ugyanis a kincs 20%-a a megtalálót illeti, s ez az összeg is elég nagy. Persze Rosario részéből levonják a felrobbantott benzinkutat és a megrongált műalkotásokat. Hőseink a repülőtéren vidáman búcsúzkodnak Andrejtől. Olga is felszáll a gépre, ahol mindenki nagy meglepetésére a doktort látják viszont. A férfi útlevél hiányában sem a Szovjetunióba, sem Olaszországba[[Olaszország]]ba nem tud belépni, ezért napok óta ingázik a két ország között. A gépen Antonio újabb ötlettel áll elő: meg akarja találni a cherokee indiánok kincsét, melyhez már sikerült egy térképet is szereznie. Csekélységet fizetett érte, csupán Giuseppe részét. Az újabb kalandra azonban Olga már biztosan nem tart velük: az utolsó pillanatban leszáll a gépről, és Andrej karjaiba veti magát…
 
==Háttérinformációk==
Az [[1960-as évek]] végén több nagyszabású szovjet–olasz koprodukciós film készült, melyeket a magyar közönség is láthatott. [[Mihail Kalatozov]] ''[[A jégsziget foglyai]]'' ([[1969 a filmművészetben|1969]]), [[Vittorio De Sica]] ''Napraforgó'' ([[1970 a filmművészetben|1970]]) és [[Szergej Bondarcsuk]] ''[[Waterloo (film)|Waterloo]]'' ([[1970 a filmművészetben|1970]]) című alkotásai annak idején a magyar közönség körében is nagy sikert arattak, nyugati fogadtatásuk viszont meglehetősen langyos volt. A ''Waterloo'' producere, Dino De Laurentiis abban állapodott meg a szovjet partnerrel, a Moszfilmmel, hogy egy újabb közös filmmel egyenlíti ki fennálló tartozásait. Okulva azonban az előző közös vállalkozás (és a többi koprodukció) anyagi bukásából, De Laurentiis igyekezett minél jobban lefaragni a költségeket. Ragaszkodott ahhoz, hogy az [[Olaszország]]banOlaszországban játszódó jeleneteket a népes orosz stáb helyett egy kisebb olasz forgatócsoport vegye fel. Anyagi megfontolásokból elutasította, hogy a film olyan, a [[Szovjetunió]]banSzovjetunióban is rendkívül népszerű olasz sztárokkal készüljön el, mint [[Alberto Sordi]], [[Sophia Loren]], [[Marcello Mastroianni]] és [[Claudia Cardinale]]. Helyettük inkább karakterszínészeket választott, akik a vasfüggöny mögött jószerivel ismeretlenek voltak. Antonia Santilli filmes karrierje például csak két évvel korábban kezdődött, és épp ezzel a koprodukcióval véget is ért. [[Ninetto Davoli]] elsősorban [[Pier Paolo Pasolini]] filmjeiben vált ismertté, melyeket azonban a [[szocialista országok]]ban egyáltalán nem vagy csak szűk körben forgalmaztak. [[Alighiero Noschese]] és [[Tano Cimarosa]] neve és arca ugyan nem volt ismeretlen [[Kelet-Európa|Kelet-Európában]] sem, de nem tartoztak a legnépszerűbb nyugati művészek közé. A takarékos producer végül a saját csapdájába esett, mert Nyugaton a film éppen a szereposztás miatt bukott meg, ugyanis a forgalmazó partnerek szerint a koprodukció az eredetileg tervezett rangos közreműködőkkel sikeres lehetett volna.<ref>Ez a kijelentés erősen vitatható, hiszen a 4 sztár közül hárman játszottak a korábban emlegetett koprodukciókban – Cardinale ''A jégsziget foglyai''ban [[Peter Finch]] és [[Sean Connery]] partnereként, Loren és Mastroianni pedig a ''Napraforgó''ban –, melyek a közreműködésük ellenére is megbuktak.</ref>
 
==Érdekességek==