„William Somerset Maugham” változatai közötti eltérés

a
három pont --> hárompont
a (Bot: következő módosítása: pt:W. Somerset Maugham)
a (három pont --> hárompont)
 
Későbbi olvasói és kritikusai úgy vélték, Maugham egyetemi évei ártottak írói alkotókészségének. Ő ezt éppen ellenkezően fogta fel. Londonban olyan emberek között fordult meg, akikkel soha nem találkozott volna más társadalmi körökben. Egyszerű emberek közelségében élt, alkalma volt megfigyelni őket válságos körülmények között. Érett korában így emlékezett vissza orvostanhallgatói tapasztalataira: „Láttam embereket meghalni.
Láttam, hogyan viselik a fájdalmat. Láttam hogy néz ki a remény, a félelem, és a megkönnyebbülés...”megkönnyebbülés…” („I saw men die. I saw how they bore pain. I saw what hope looked like, fear and relief...”relief…”) A kórházban alkalma volt megfigyelni, a szenvedés mennyire meg tudja támadni az emberi értékeket, milyen keserűvé és ellenségessé tudja tenni az egyént a betegség – és ezt soha nem felejtette el. Az orvostudomány megismertette az élet nyers oldalával, és lehetőséget nyújtott arra, hogy közelről tudja tanulmányozni az emberi érzelmek széles skáláját.
Ezekben az években Maugham sok füzetet töltött tele írói ötleteivel; nappal tanult, esténként írt. 1897-ben egy kiadóvállalatnak elküldte második, Lambeth-i Liza (''Liza of Lambeth'') című regényét. (Első könyve [[Giacomo Meyerbeer]] zeneszerző életrajza volt, amit Maugham tizenhat éves korában írt még Heidelbergben.) Lambeth London egyik munkásnegyede, ahol a történet játszódik; Liza egy fiatal munkáslány, aki házasságtörést követ el egy nála sokkal idősebb, szintén munkásosztálybeli, nős férfival. A viszony tragédiával végződik. Mint orvostanhallgató, Maugham gyakran segédkezett gyerekszülésnél a londoni szegénynegyedekben, így innen merítette a regényhez szükséges részleteket. A könyv sikert aratott nemcsak az olvasóközönség, de a könyvismertetők körében is, és az első kiadás hetek alatt elfogyott. Ekkor Maugham eldöntötte hogy hátat fordít az orvosi gyakorlatnak, és megkezdte hatvanöt évig tartó írói karrierjét. Egy későbbi munkájában ahol az írói hivatásról ír, ezt a megjegyzést tette: „Úgy ugrottam fejest az írásba, mint a kacsa a vízbe.” („I took to it as a duck takes to water.”)
Maugham a válás után 1928-ban Dél-Franciaországban, Cap Ferrat-ban villát vett, és végleg letelepedett Haxtonnal. A villa nemcsak otthona lett, de egyike az 1920-as és 30-as évek irodalmi szalonjainak is. Írói munkásságát fáradhatatlanul folytatta; 1940-re, amikor a németek lerohanták Franciaországot és Maugham-nak el kellett hagynia a francia Riviérát, ő volt az angol nyelvű világ egyik leghíresebb és egyben leggazdagabb írója. Ekkor már a hatvanas éveit taposta. A II. világháború nagy részét az Egyesült Államokban tö1tötte, főképpen Hollywoodban, ahol forgatókönyvek írásával foglalkozott. Amikor Gerald Haxton 1944-ben meghalt, Maugham visszaköltözött Angliába, majd két év múlva franciaországi villájába. Gyakori utazásait leszámítva, itt lakott egészen haláláig.
 
Az ürességet amit Haxton halála okozott, egy Alan Searle nevezetű fiatalember töltötte be, aki hűséges, bár nem túlzottan inspiráló társnak bizonyult. Maugham szerelmi élete soha nem ment símán. Egyszer bevallotta: „Legtöbbnyire azokat szerettem, akik nem sokat törődtek velem, és az, ha engem szerettek, inkább zavarba ejtett...Hogyejtett…Hogy ne sértsem meg őket, gyakran mutattam olyan szenvedélyes érzelmeket amiket egyáltalán nem éreztem.” („I have most loved people who cared little or nothing for me, and when people have loved me I have been embarrassed...embarrassed… In order not to hurt their feelings, I have often acted a passion I did not feel.” Utolsó éveiben Maugham örökbe fogadta Searle-t, hogy biztosítsa a férfi számára vagyona öröklését. Amellett hogy elhatározását Liza lánya férjével együtt erősen ellenezte, lépésével Maugham nevetségessé vált a nyilvánosság előtt is. Sírja az írónak nincs. Hamvait a canterbury-i King's School "Maugham könyvtára" közelében szórták el.
 
Legtöbb regényét, színdarabját és novelláját megfilmesítették, kezdve a némafilmek (1928) korszakától egészen napjainkig. Bár kiskorában kicsi volt és gyenge, kitartó természetére már akkor is büszke volt; mint felnőtt, önmaga megelégedésére egyik könyvét a másik után írta - örült annak, hogy még mindig képes alkotni. Sikerei ellenére, munkáit a kritikusok és korabeli írótársai nem kezelték különösebb tisztelettel. Maga Maugham ezt a jelenséget azzal magyarázta, hogy hiányzott nála a lírikus kifejezésmód, szókincse megszabott volt, és a szóképek használatához nem volt elég szakértői érzéke.
 
Maugham azokban az időkben írt, amikor a modern kísérletező irodalom úttörőit mind a kritikusok, mind az olvasóközönség érdeklődéssel és elismeréssel fogadta. Ilyen irodalmi újítók közé tartozott [[William Faulkner]], [[Thomas Mann]], [[James Joyce]] és [[Virginia Woolf]]. Maugham visszafogott prózája a szenvedélyeket és feszültségeket egyszerű és világos formában, minden különösebb melodráma nélkül jeleníti meg. Ennek ellenére stílusát így kritizálták: „[prózája]...annyira…annyira a közhelyek tömegéből áll, hogy az ember elcsodálkozik nemcsak azon hogy hogyan tudott ennyit összeszedni, hanem azon is, mennyire képtelen volt valamit is egyéni módon kifejezni.” („[his prose]...such…such a tissue of clichés that one's wonder is finally aroused at the writer's ability to assemble so many and at his unfailing inability to put anything in an individual way”.)
 
==Hatása==
247 461

szerkesztés