„Szeppuku” változatai közötti eltérés

egy bájt hozzáadva ,  12 évvel ezelőtt
sújosan helyett súlyosan
a (Bot: következő módosítása: th:เซ็ปปุกุ)
(sújosan helyett súlyosan)
A helyesen kivitelezett szeppuku 2 vágásból áll. A szamuráj az ágyékába döfi a rövidkardot és felrántva ejt egy vágást hasfalán. Ezt követően hasfalának bal oldalába döfi a kardot és jobb oldalra vágja fel. A második vágás az első fájdalmaiból adódóan jelentős koncentrációt kíván. Egy szépen kivitelezett második vágás különlegesség, ezért nagy tiszteletnek örvend, mert nem minden szamuráj képes rá. Ha az elkövető megejtette mindkét vágást a segédje levágja a fejét a hosszúkard segítségével úgy, hogy nyakának elülső felét ne vágja át, így a fej nem esik le. Ezért számít megtiszteltetésnek a segédi szerep, hiszen a vágás minőségén múlik a szenvedés végetérésének gyorsasága. A lefejezés lényege, hogy elkerüljék, hogy a harakirit elkövető a halál előtti fájdalom miatt megszégyenüljön.
 
A szeppuku (európai ismertebb nevén a harakiri) a szamurájok öngyilkosságának egy olyan egyedi formája, ami a rövid karddal (vakasi) történt úgy, hogy a busi kereszt alakú vágással felvágta a hasát, először balról jobbra, majd lentről fölfelé. Ezt dzsúmondzsi-nak hívták („ tízes alakú vágás”) mert a tízes számot egy kereszt alakú kandzsival (a kínai kultúrából átvett betűk neve) jelzik. Ezzel a módszerrel végrehajtott öngyilkosság során egyetlen létfontosságú szerv sem sérült, így sok esetben az alanynak még órákik tartó szenvedést kellett elviselnie. Minamoto Tametomo volt az első aki [[1170]]-ben ilyen formában végzett magával. A szeppukut használta Minamoto Joriszama is, aki egy nagyon magas rangú szamuráj volt. Csapati veszettetek az Udzsi-híd melletti csatában, két fia is elhunyt a küzdelemben és maga Jorimasza is sújosansúlyosan megsebesült egy térdébe lőtt nyílvesszőtől, magához hívatta fegyverhordozóját ( Vatanabe Csódzsicu Tonau) és kérte,hogy fejezze le. De mivel az apród nem volt hajlandó ezt megtenni ezért nyugat felé fordult,tízszer elkántálta a Dzsódzsó-iskola nembucuját („Üdv Amida Buddhának”) majd megalkotta dzsiszei no kuját, azaz búcsúversét. „Mint egy elszáradt fa / ami nem hozott virágot / szomorú volt életem / de még szomorúbb napjaim vége / mert nem hagyok hátra gyümölcsöt.” Ezen sorok kimondása után hasát felvágása után holtan arcra borult. Tonau ezután levágta ura fejét, egy kőhöz kötötte és az ellenséget megkerülve a folyóba dobta azt. Az ütközetek után szokás volt levágni az ellenséges busik fejét és így a csatatéren maradt sebesült harcosok inkább maguk vettetek véget életüknek,mintsem egy ellenséges katon (esetleg egy alacsonyabb rangú busi) oltsa ki azt. Mivel Joriszama nagyon magas rangú szamuráj volt, apródja azért dobta a fejét a vízbe, nehogy az ellenség győzelmi trófeaként magával hurcolja. Élve fogságba esni nagy szégyen volt, aki pedig gyáván elmenekült azt mélységesen megvetették.
Később az Asikaga-bakufu idejében megjelent a kaisekunin intézménye, ami azokra az esetekre specializálódott,amikor a szeppukut a kivégézés egyik formája ként végezte el az elítélt saját magán. Amint a térdelő bűnös megejtette a kerszet alakú vágást a hasán, a segéd aki mellette állt lefejeztet,ezzel megkímélve a fájdalmas haláltusától. Viszont aki lassan vérzett el, és eközben írta meg az életét összefoglaló verset és azt még a saját vérébe mártott ecsettel is jegyezte le, annak önuralmát sokáig magasztalták.
A szeppuku később a busik egyetlen elfogadható halálnemévé vált, akár bűnös volt, akár nem, vagy ha leküzdhetetlen problémával küszködött, így több fajtája is kialakult.
Névtelen felhasználó