„Örökbefogadás az ókori Rómában” változatai közötti eltérés

A [[római jog]] alapján gyermeket örökbeadni a családfő, a [[pater familias]] joga volt. Az örökbeadott fiú általában a legidősebb volt, jó egészségnek és elismert képességeknek örvendett. Az adoptálás az örökbefogadók számára költséges volt, ezért megkövetelték a „minőséget”. Az adoptálás gyakran politikai szövetségesek vagy rokonok közt történt és az örökbefogadott gyermek egyenlő státuszt kapott az adoptáló családban. Ha egy római [[patrícius]] adoptált egy [[plebejus]]t, az utóbbi patrícius státuszt nyert Äs vica versa (bár legalábbis a [[Római Köztársaság]] idején ehhez a Szenátus engedélyére is szükség volt – egy ilyen híres, vitatott eset volt a patríciusból plebejussá lett [[Publius Clodius Pulcher]]é).<ref>"Clodius Pulcher, Publius." Encyclopædia Britannica. 2004. Encyclopædia Britannica Premium Service. 12 Oct. 2005 http://www.britannica.com/eb/article?tocId=9024422. (paid subscription required)</ref>). Az örökbeadó pénzt kapott, az adoptált fiú pedig felvehette új apja nevét és egy eredeti nevére utaló [[cognomen]]t (lásd: [[Római névadási szokások]]). Az örökbefogadás nem titokban történt, nem tekintették szégyennek és az adoptált fiútól nem várták el, hogy megszakitsa kapcsolatait eredeti családjávaL. Az örökbefogadás a házassághoz hasonlóan a családok közti kapcsolat megerősítésére, szövetségkötésre szolgálhatott. Az örökbefogadott fiú gyakrnagyakran privilegizált státuszba került, hiszen új családi kapcsolatokhoz jutott, ugyanakkor megőrizhette korábbi családi kapcsolatait is. Csaknem valamennyi politikailag jelentős római család élt az örökbefogadás eszközével.