„SZT–68U” változatai közötti eltérés

Fejlesztése [[1975]]-ben kezdődött az [[ukrajna]]i [[Zaporozsje|Zaporozsjében]] (ma: Zaporizzsja) működő [[Iszkra Tudományos Termelési Egyesülés|Iszkra]] vállalatnál. Az Iszkra tervezőirodája akkor tett javaslatot a hadiipari vezetésnek egy hátomdimenziósháromdimenziós, alacsonyan repülő célok felderítésére is képes és intenzív rádióelektronikai ellentevékenység mellett is üzembiztos rédióloktáorrádiólokátor kifejlesztésére. Egy ilyen feladattal azonban már 1965-ben megbízták moszkvai székhelyű [[Össz-oroszországi Rádiótechnikai Tudományos Kutatóintézet]]et (VNIIRT), amely SZT–68 jelzéssel ''(5N59)'' dolgozott a terven. A VNIIRT azonban a műszaki nehézségek miatt lassan haladt a fejlesztőmunkával, ezért a szovjet vezetés úgy döntött, hogy versenyhelyzetét teremtve a zaporozsjei tervezőirodától is kér egy tervjavaslatot. 1975 februárjában júniusi határidővel meghatározták az alapvetű műszaki paramétereket. A terveit megvizsgálva 1975 augusztusában a kormányzat úgy döntött, hogy az Iszkra is megbízást kap a rádiólokátor kifejlesztésére. Az Iszkránál ''M. I Mirosnyicsenkót'' nevezték ki főkonstruktőrnek az SZT–68U jelzést kapott lokátor fejlesztőmunkájának élére.

1980 márciusában kezdőtek el az összhasonlító tesztek a VNIIRT SZT–68 és az Iszkra SZT–68U típusával. A próbák során az Iszkra rádiólokátora nem mutatott jobb teljesítményt, mint a VNIIRT modellje (többek között kevésbé volt ellenálló a rádióelektronikai zavarással szemben), de mellette szólt a technológiailag egyszerűbb kialakítása, könnyebb gyárthatósága, valamint az alacsonyabb ára, így az SZT–86U gyártása és rendszeresítése mellett döntöttek. 1983–1986 között modernizálták. A teljesen áttervezett, SZT–68UM típusjelű új változatot [[1987]]-ben rendszeresítették a Szovjet Hadseregben [[36D6]] jelzéssel.