„Ford GT40” változatai közötti eltérés
| [nem ellenőrzött változat] | [nem ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
→Utcai változat: halott kép ki |
jogsértő képek ki |
||
38. sor:
Az első két GT40 Mk I-es [[autó]], [[Jo Schlesser]]rel és [[Roy Salvadori]]val a volánja mögött, [[1964]]-ben a [[Le Mans]]-i tesztelő előfutamon lépett pályára. Ezekben még a [[Ford]] [[Indianapolis]] versenyszakosztály által tervezett, 4,2 [[liter]]es, 350 lóerős alumíniumblokk, valamint négyfokozatú [[Colotti]] váltó volt. Mindkét példányt azonnal össze is törték, igaz, amíg mentek, vészesen gyorsak voltak. [[John Wyer]], a FAV igazgatója pilótahibára gyanakodott. Amikor vitájuk eldöntésére a MIRA tesztpályáján nagysebességű próbakört futottak, a GT40 teljes műanyag eleje közel 300 km/h-s tempónál leszakadt, és szétörött.
A GT40-est részben áttervezték, de minden módosítás ellenére a [[Nürburgring]]en, [[Reims]]ben és [[Nassau]]ban egyaránt szétesett a váltó, ráadásul az [[alumínium]] motorblokkok is egytől-egyig megrepedtek. A [[Ford]] ekkor magához vette a fejlesztést. [[1964]] végétől az [[anglia]]i FAV tehát csak az autók vázát, alapszerkezetét állította elő, de a versenytechnikát [[USA|Amerikában]] dolgozták ki. Ekkor lépett a képbe a tuningspecialista [[Carroll Shelby]], aki az AC Cobrával elért eredményeivel már híressé vált [[USA|Amerikában]]. Ő azonmód a saját cége által feljavított, a [[Ford Fairlane]]-ből származó, 4,7 literes V8-ast szerelte be a GT40-be. Felügyelete alatt kijavították a váltó és a fék hibáit, módosították a kocsi [[aerodinamika|aerodinamikáját]] is. A sok befektetett energia kezdte meghozni a gyümölcsét - [[Daytona|Daytonában]] egy első, [[Sebring]]ben egy második helyezést zsebelhetett be a [[Ford]].
Bár [[Carroll Shelby|Shelby]] is tovább finomította a középmotoros csodaautót, egy újabb, nagy tudású versenycég, a [[detroit]]i Kar Kraft is részt kért a fejlesztésekből. A Fairlane Shelby által javasolt, 289 köbinches motorja helyett a [[Ford Galaxie]] 445 lóerősre feltuningolt 428-asát tették be. A Shelby-fejlesztette négy Mk I-es mellett az [[1965]]-ös [[Le Mans]]-on már két ilyen, Kar Kraft-féle, Mk II-es autó is elindult. A hat közül egyik sem ért célba, miközben a [[Ferrari]] akkor épp zsinórban már a hatodik Le Mans-i diadalát is besöpörte a P2-es versenyautóval. A GT40-es három fő erénye - óriási ereje, tankszerűen masszív vázszerkezete és futóműve - a legnagyobb hátránya is volt. A versenyautók között tetemesnek mondható, egy [[tonna]] fölötti tömege miatt a hajtáslánc minden eleme tripla erejű pofonokat kapott versenyüzemben.
[[1966]], a fordulat éve. Bemelegítésként egy első, egy második, és egy harmadik hely [[Daytona|Daytonában]]. Majd [[Sebring]]ben még egyszer ugyanez a bokréta. [[Le Mans]]-ban pedig az addigra az utolsó csavarig átgondolt és újratervezett Mk II-es GT40-esek legyőzték az akkor vadonatúj, és felettébb ütőképesnek tartott P3-as [[Ferrari]]kat. Első helyre a [[Bruce McLaren]]/[[Chris Amon]]-féle, Shelby-csapatos autó futott be (201,25 km/h-s átlaggal), a [[Ken Miles]]/[[Denny Hulme]] szintén Shelby-féle gépe máodik lett. Majd két autónyi hosszal lemaradva egy privát GT40, [[Ronnie Bucknum]] és [[Dick Hutcherson]] Holman & Moody-féle autója érkezett. Ez a három csapat történelmet írt, ezek után pedig már senkit sem érdekelt, hogy a tizennégy [[Ford]]ból csak a fenti három bírta végig a huszonnégy órát.
49 ⟶ 46 sor:
Az [[1966]]-os [[Le Mans]]-i verseny utolsó fél órájában a két Shelby-féle autó bevárta egymást. [[Ken Miles]] volt elöl, ő lassított le annyira, hogy az utolsó tankolás alatt kicsit lemaradt, hogy [[Bruce McLaren]] utolérje. A világoskék és a fekete hétliteres [[Ford]]ok ezek után csendben köröztek a célig, összeszedve közben [[Ronnie Buckum]] aranyszínű autóját. Az utolsó kör következett.
[[McLaren]] és Miles Fordja ráállt a célegyenesre, amennyire meg tudták ítélni, fej fej mellett haladtak, Bucknum éppen mögöttük jött. Tízezer fényképezőgép csattant, a kockás zászló háromszor lengett, a Ford történelmet írt. Az ünnep örömét később kissé elhomályosította, amikor bejelentették, hogy [[Bruce McLaren]] (és akkor a boxban várakozó vezetőtársa, [[Chris Amon]]) nyerte meg a versenyt. Nyilvánvaló: éppen fej fej mellett beérve nem lehetett azonos az idejük, hiszen Ken Miles (és vezetőtársa, Denny Hulme) autója előrébb startolt. Tehát a Miles-Hulme autó kevesebbet futott a célig, mint a McLaren-Amon kocsi, az ilyet pedig belekalkulálják az időmérésbe.
A Shelby csapat patetikussága visszarúgott, végül nem az nyerte a versenyt, aki megérdemelte volna. A csip-csup személyes ügyet nem kapta fel az akkori média, mindenki a Fordot ünnepelte. Akinek szintén mindegy volt az egész. A dolog pikantériája, hogy Ken Miles pár hónappal később éppen egy [[Ford]] tesztelése közben életét vesztette.
[[1967]]-ben az anyacég kivonult a versenyzésből, s feloszlatta a FAV-ot, amelyet egy bizonyos [[John Wyer]] a [[Gulf Oil]] támogatásával J. W. Automotive néven, privát cégként vitt tovább. [[1968]]-ban már az új szabályokhoz igazított, ötliteres, 400 lóerős, világoskék-narancssárga színű GT40 Mk IV-esek indultak a korábbinál még több futamon, s nyertek is. Szinte az összes versenyen amin indultak dobogós helyezést sikerült szerezniük: [[Brands Hatch]], [[Spa-Francorchamps|Spa]], [[Monza]], [[Watkins Glen]], [[Bugatti Circuit|Le Mans]]. Mivel a J. W. Automotive saját, lényegében a GT40-esen alapuló, de sokkal modernebb aerodinamikájú versenyautója, a [[Ford Mirage|Mirage]] nem készült el időben, ezért még az [[1969]]-es évadban is a vén GT40-essel állt helyt a csapat. Az akkor már 425 lóerőt teljesítő, ötliteres V8-assal szereplő, de a legújabb [[Porsche|Porschék]] ellen esélytelennek tűnő negyven inches [[Ford]] még nyugdíjazása előtt is megtudta verni ellenfeleit: [[Sebring]]ben és [[Le Mans]]-ban [[Jacky Ickx]] egyaránt dobogóra állhatott.
| |||