„Concerto (Bartók)” változatai közötti eltérés

A tétel tempójelzése Pesante-Presto. A négy kürt felhívó fanfártémájával indul, amelyre a négy részre osztott hegedűkar szédületes tempójú fugatója felel, mialatt a basszus és a timpani izgalmasabbnál izgalmasabb ritmusképletekkel kíséri őket a mélyben. A hangerő egyre erősebb lesz, a főtéma tizenhatodjai száguldanak végig a vonóskaron, időnként a fákkal felelgetve. Rövid, népi jellegű, hárfakíséretes melléktéma-epizód pihenője után, a vonósok folyamatos viharzása fölött előbb a kürtök, majd a harsonák kvartjai hasítanak a fülünkbe. <br>

Ismét egy kevéske nyugalom után (Bartók ebben a tételben zseniálisan mutatja meg, hogyan tudja fokozni a fokozhatatlant a piano és fortissimo részek megfelelő arányaival) dudabasszus-dűvő fölött a trombita kezd bele egy utánozhatatlan fényű, kupolás szerkezetű Desz-dúr dallamba, amely egyre virtuózabb, kényesebb magasságokba, E-dúrba lendül át. A tombolás azonban néhány ostorcsapásszerű hangzattal véget is ér, és mintha mi sem történt volna, a magára maradt, pörgő timpani f-hf–h glisszandója vezet át egy pár másodpercnyi lélegzetvételt jelentő, tündérien hangszerelt (osztott hegedűk tremolói, üveghangok és zengő hárfa) részbe. A vonósok pedig az imént hallott trombitatémát kezdik "feldolgozni"„feldolgozni” egy mesteri fúgában, amelynek belépései egyszerre szabályosak és váratlanok, a fafúvósok pedig folyamatosan borsos hangzásokkal fűszerezgetik a vonósok küzdelmét.<br>

A főtéma visszatérése után ismét pihenő, majd a Bartók műhelyében már oly sokszor biztos kézzel kikavart szín következik: pokoli, de halk gomolygásból, apró szikrákból hirtelen szárba szökkenő diadalmas zárófanfár szegez a székhez minket, mely a már egyszer hallott trombitatémát idézi. Végül egy fékevesztett Codacoda következik, melynek végén Bartók egyik névjeggyé vált hangközével, a trombiták kisterc-jelével (c-eszc–esz) búcsúzik.