„Flogisztonelmélet” változatai közötti eltérés

a
nincs szerkesztési összefoglaló
a („Tudománytörténet” kategória hozzáadva (a HotCatet használva))
aNincs szerkesztési összefoglaló
A '''flogiszton''' nevű anyag, mellyel a [[17. század]]ban az égés folyamatát próbálták magyarázni, a [[kémia]] fejlődésének egyik mérföldköve. A szó eredete a görög „égő” szóból ered (ami rokon a latin ''flamma, láng'' szóval).
 
A [[Georg Ernst Stahl]] (1659-17341659–1734) által kidolgozott elmélet szerint minden éghető anyagban ''flogiszton'' található, ami az égést okozza. Az anyagok égésekor azokból eltávozik a flogiszton, és minél többet tartalmaznak ebből, annál hevesebben égnek. Azt az tényt, hogy az égéskor az anyagok tömege növekszik, egyesek azzal magyarázták, hogy a flogiszton tömege negatív, azt a [[gravitáció]] „taszítja”.
 
Az elmélet alapját Joachim Johann Becher (1635-16821635–1682) dolgozta ki, mely szerint az égés során „zsíros föld” (terra pinguis) távozik, és ezt az elméletet fejlesztette tovább Stahl, melyet [[1731]]-ben publikált az „Experimenta” című munkájában.
 
Az elmélet jelentősége volt, hogy szakított a misztifikáló és [[alkímia|alkímista]] felfogással, és a folyamatot megpróbálta tudományos alapokra helyezni, és így lehetővé tette az elmélet pontosítását, vagy akár – mint ez esetben is történt – cáfolatát. Munkája nemzetközi elismerést ért el, számos országban ismert és elismert lett az elmélet, köztük Magyarországon is, mint például [[Winterl Jakab]] (1732-18091732–1809), a [[nagyszombat]]i egyetem kémiaprofesszora esetében.
 
A flogiszton elméletet végül [[Antoine Lavoisier|Antoine Laurent Lavoisier]] (1734-17941734–1794) buktatta meg, aki más vegyészek munkáin – Cavendish, Scheele, Priestley – alapuló elméletével bizonyította az [[oxigén]] égési folyamatban való részvételét.
 
[[Kategória:Kémia]]