„Harckocsi” változatai közötti eltérés

A szövetséges hadvezetés – lévén az 1940-es [[Dunkerque]]-i kiürítést követően szinte nehézfegyverzet nélkül maradtak – főként a német harckocsik kompenzálásra, illetve saját harctéri tapasztalataik nyomán önálló fejlesztésű közepes és nehéz harckocsi-típusok kifejlesztésébe kezdett.<ref>A nehéz harckocsik fejlesztése lelassult, ill. abbamaradt a háború alatt mindkét országban (USA, Nagy-Britannia). A közepes harckocsik nagyarányú alkalmazásában látták a siker titkát, különösen fontos tény, hogy az USA jelentős mennyiségű ''Sherman''nel látta el a briteket és a szovjeteket egyaránt. A fejlesztések csak az 1940-es évek utolsó éveiben lettek újraindítva. Brit részről a ''Conqueror'' típus, amerikai részről pedig az NSZK-val közös ''MBT-program'' sorolható ide.</ref> Az amerikai hadsereg első nagy mennyiségben gyártott harckocsija az [[M3 (harckocsi)|M3 közepes harckocsi]] volt, erős páncélzattal és egy forgatható toronyba beépített 37 mm-es, valamint a homlokpáncél jobb oldalába épített 75 mm-es ágyúval felszerelve. Többszöri módosítását a britek M3 Lee-nek, majd M3 Grant-nek nevezték, de a („duplaágyús”) járműkonstrukció bonyolultsága miatt leálltak a fejlesztéssel. Bázisán hozták létre az [[M4 Sherman]]t. Az amerikai hadiipar teljesen ráállt ennek a tömeggyártásra jobban megfelelő típusra, aminek eredménye a több mint 58&nbsp;000 legyártott példány lett [[1945]]-ig. A britek egészen [[1943]]-ig nem tudtak a német közepes és nehéz harckocsikat ellensúlyozó harckocsikat előállítani. Januárban azonban megkezdték az [[A27 Cromwell|Cromwell/Centaur]] harckocsik sorozatgyártását, melyekből összesen 4016 db készült el. Alapját képezték az [[A30 Challenger]]-nek, majd az 1944-ben gyártásra kerülő [[A34 Comet]]-nek, amely egészen 1958-ig hadrendben állt a brit hadseregben. Utóbbi két harckocsiban a [[17 fontos brit harckocsiágyú]]t alkalmazták, amely nagy hatékonysággal tudta a német nehézharckocsikat is leküzdeni. A „cirkáló harckocsi” kategóriát, mint megnevezést végig megtartották a britek.

 

 

Németország [[1940]]-ben csatát vesztett a [[Második világháború#Az angliai csata|légi háborúban Angliával]] szemben, majd megmaradt legnagyobb szárazföldi ellenfele, a Szovjetunió ellen vonult fel 1941 nyarán a [[Barbarossa hadművelet]] során. A támadásban 190 hadosztály, ebből 27 páncélos és egyéb gépesített egység vett részt, kezdetét vette a háború nagy páncélos csatáinak időszaka. A németek és a szovjetek is nagy mennyiségű könnyű harckocsival rendelkeztek a hadjárat kezdetén. A szovjetek veszteségei a háború kezdeti szakaszában óriásiak voltak, melyek főként az 1930-as évek második felében „lefejezett” vezérkar inkompetensségének, a hadsereg rossz vezetésének volt köszönhető, de ezeket később korszerűbb és hatékonyabb harckocsitípusokkal pótolták. A németek is rengeteg erőfeszítést tettek annak érdekében, hogy harcjárműveik ütőképességét és teljesítményét növeljék, de hadtápvonalaik egyre hosszabbá nyúlása nem kedvezett a végkimenetelnek. Ezen fejlesztések eredményeként születtek meg olyan típusváltozatok, mint a [[Panzer III|PzKpfw III]] és a [[PzKpfw IV]] közepes harckocsik G–N, ill. F1–J altípusai is. Előbbi típus gyártását 1944 közepén leállították, utóbbi viszont a háború végéig termelés alatt állt.

 

A második világháborúban tervezett harckocsik egyre vastagabb páncélzattal, egyre nagyobb tűzerejű fegyverzettel és egyre nagyobb teljesítményű motorokkal kerültek gyártásra. A fejlesztések kulcsiránya a lehető legegyszerűbb szerkezeti felépítés lett, amely a hatékony tömeggyártás alapvető kívánalma. Ennek a folyamatnak az eredményeként a háború második felében megjelent nagy űrmérethosszú, 75 és 88 mm-es harckocsiágyúkkal felszerelt [[Panther (harckocsi)|Panzer V Panther]], a [[Tiger I|Panzer VI Tiger]] és a [[Tiger II]] német közepes és nehéz harckocsik, az 1944-ben bevetett, 90 mm-es ágyúval szerelt amerikai [[M26 Pershing]], a brit fejlesztésű, 17 fontos ágyúval szerelt [[Sherman Firefly]] és az A34 Comet, vagy a szovjet KV-alvázakon létrehozott ''Joszif Sztálin-sorozat'': [[ISZ–1]], [[ISZ–2]], [[ISZ–3]] típusú nehéz harckocsik. Ezen harckocsik némelyike később is résztvevője volt fegyveres összecsapásoknak, de az [[1960-as évek]]re eltüntek a hadrendből.

Az [[1970-es évek]]ben a Brit Hadsereg kifejlesztett egy kompozit páncélzatot, amely acél, titán és kerámia lemezekből készült rétegelt páncélzat volt. A ''Chobham'' névre keresztelt páncélzat rendeltetése a kumulatív lövedékek elleni teljes körű védelem volt, bár nem bizonyult csodafegyvernek, rendkívül ellenálló páncélzatnak bizonyult. Utóbb kiderült, hogy ez a ''rétegelt páncéllemez''-elv az egyedüli járható út az egyre fejlődő harckocsielhárító lövedékek elleni védekezésül. Különféle típusainak anyagösszetétele és rétegfelépítésére csak találgatások vannak, ugyanis napjainkban is hadititkoknak minősülnek. A hidegháború idején számos nemzetközi program indult egységes harckocsitípusok kifejlesztésére. Az egyik ilyen az USA–NSZK által létrehozott ''MBT-program'' (''Main Battle Tank-program''), amely felbomlott az egységes kísérleti alvázak megalkotása után.<ref>Az ''MBT-program'' buktatói főként az eltérő fejlesztési irányok voltak, de a kooperáció ezután sem szűnt meg. Jól megfigyelhető az ''M1 Abrams'' és a ''Leoprad 2'' alvázai közötti nagyfokú azonosság mind alakiságban, mind szerkezeti felépítésben egyaránt. Továbbá az amerikai harckocsi A1 altípusában a ''Leopard 2'' ágyújának egyszerűsített változatát építették be.</ref> A kudarcba fulladt fejlesztések továbbviteleként jöttek létre a német ''[[Leopard 2]]'' és az amerikai ''[[M1 Abrams]]'' harckocsik. A hetvenes évektől kezdve a harckocsikat fejlett elektronikai rendszerekkel kezdték felszerelni, úgymint az elektronikus tűzvezető rendszer, lézertávmérők, a [[Elektromágneses hullám|különböző spektumban]] működő éjszakai irányzékok és elektronikus helymeghatározó berendezések. A tűzvezető rendszer egy igen összetett működésű rendszer: a tűzvezető számítógép a lézertávmérők segítségével leméri a céltávolságot, a szélerősséget, a beépített hőmérők révén a hőmérsékletet és egyéb tényezők hatásait, ezekből lőelemet képez, ha a jármű menetből irányoz, stabilizálja a löveget, előretartást számol és mozgás közben is önműködően célra tart. A tűzmegnyitás minden esetben a személyzet dolga. A hidegháború követelményeinek megfelelően az összes korszerű harckocsit ellátták a [[tömegpusztító fegyverek]] elleni védőrendszerekkel ([[Nukleáris fegyver|atom]]–[[Biológiai fegyver|biológiai]]–[[Vegyi fegyver|vegyi]] hatások elleni ún. ''ABV-védelem''), valamint a személyzetet az erős páncélzaton kívül egyéb kiegészítő védőfelszerelések is védhetik.

 

 

A nyugati és szovjet harckocsitechnika összecsapásának fő színtere a második világháború után létrejött [[Izrael]] és az őt körbevevő [[arab államok]] közti folyamatos háborúskodás, az [[Arab–izraeli konfliktus|arab–izraeli háborúk]]. Az [[1948]]–[[1949|49]]-ben vívott első, ''függetlenségi háború'' során az izrealiek mindössze egy páncélosdandárral rendelkeztek, néhány francia ''Hotchkiss'' könnyű harckocsival, két ''Cromwell''el és egy a britek által otthagyott ''Sherman'' harckocsival. Az [[1960-as évek]]ben sikerült brit ''Centurion''öket és amerikai ''M48A2 Patton''öket vásárolniuk. Az arab államok nagyarányú szovjet fegyverszállítmányokat kaptak a zsidó állam elleni harchoz, de a sokszor felkészületlen arab kezelőszemélyzet nem tudta kihasználni a harckocsik nyújtotta előnyöket.

A ''Merkava'' harckocsi tervezésének főbb követelményei között a személyzet túlélésének maximalizálása és páncélzatának gyors harctéri javítása szerepelt. A harckocsi kialakítása is különleges, az erőátviteli rendszer és a motor előre került, ami többletvédelmet nyújt a személyzet számára frontális találat esetén, a páncélzat „hagyományos” hengerelt acél és a [[Chobham-páncél]] kombinálása, a modulrendszerű elemek cserélhetőek illetve bővíthetőek. A harckocsi belső tere is átalakítható, a jármű küzdőterének hátsó részében lehetőség van további 9 fő szállítására, így orvosi-mentő, műszaki-mentő és lövészpáncélos feladatokra is alkalmassá tehető. A ''Merkava'' különlegesen alacsony homlokprofilt mutat, tornya ék/lencse alakú, jó ballisztikai tulajdonságokkal rendelkezik és láncszemekből álló hátsó toronykötényezettel is ellátták. Fegyverzetét az arab-izraeli háborúk során szerzett tapasztalatok alapján alakították ki. A NATO szabványosított 105 mm-es, majd később 120 mm-es simacsövű ágyúja mellett egy 60 mm-es aknavetőt és bevetési profiltól függően 3, esetenként 4 géppuskát is felszerelnek a járművekre.

 

 

A harckocsik létjogosultságáról szóló viták egyik sarokpontjának tekinthető az [[1979]]-[[1988]]-as [[afganisztán]]i [[Afganisztán#Történelem#Szovjet beavatkozás és polgárháború|szovjet beavatkozás]], mivel a [[Tálibok|tálib]] ellenálóknak, a harckocsik árának töredékért beszerezhető kézi páncéltörő fegyverekkel számos harcjárművet sikerült megsemmisíteniük. 1978-ban a Taraki-kormányzat bukásával elkezdődött a szovjet fegyveres erõk közel tíz évig tartó, nagy számú áldozatot követelő megszállása. A szovjet hadsereg nagy arányban vonultatott fel harckocsikat és páncélozott harcjárműveket. Az afgán [[Gerilla-hadviselés|gerrilák]] sok problémát okotak szovejet csapatoknak, a telepített aknamezők valamint aknacsapdák alkalmazásával, emellett számos házi-készítésű aknacsapdát készítettek tüzérségi lövedékek és egyéb robbanóanyagok felhasználásával, amiket a gyakran használt útvonalalakra telepítve robbantották fel az arra közlekedő harcjárműveket vagy ölték meg a jármű fedélzetén közlekedő személyzetet. Az afganisztáni háború területi feltételei sem kedveztek a harckocsik alkalmazásának, a szovjet katonák nagy többsége nem volt kiképezve a 3000–4000 méter magas hegyi körzetekben vívandó harcra, így a lövészcsapatok hathatós támogatását nem élvező harckocsik is sebezhetőbekké váltak.<ref>Timothy Gusinov: Soviet Special Forces (SPETSNAZ): Experience in Afghanistan Military Review</ref>