„Nápolyi nyelv” változatai közötti eltérés

A '''nápolyi nyelv''' (saját elnevezése ''lengua napulitana, napulitano'', névelővel ''’o nnapulitano)'' az [[indoeurópai nyelvcsalád]] [[italikus nyelvek|itáliai ágán]] belül az [[újlatin nyelvek]] [[italo–dalmát nyelvek|italo–dalmát]] csoportjába tartozó [[nyelv]] (pontosabban egymáshoz közel álló nyelvjárások összessége) több mint 7 millió beszélővel elsősorban [[Nápoly]]ban és Dél-Olaszországban ([[Abruzzo]], [[Basilicata]], [[Calabria]], [[Campania]], [[Molise]] és [[Puglia]] régiókban). Két főbb változata miatt nevezik ''nápolyi–calabriai nyelv''nek is. Régebben nem tartották önálló nyelvnek, hanem csupán az [[olasz nyelv]] egyik déli [[dialektus]]csoportjának (nápolyi és campaniai dialektusok); a [[nyelvészet|nyelvészek]] egy része ma is így beszél róla. Az [[UNESCO]] azonban [[1998]]-ban önálló [[regionális és kisebbségi nyelvek|regionális nyelvvé]]<ref>''Carta Europea delle Lingue Regionali o minoritarie'', 25/06/1992.</ref> nyilvánította. A [[Toszkána|toszkán]] dialektuson alapuló olasz köznyelvvel nem teljesen jó a kölcsönös érthetőség, mivel a nápolyi nyelv néhány lényeges ponton nyelvtanilag is erősen különbözik az olasztól, ilyen például a semleges neműsemlegesnemű főnevek megléte. A nápolyi nyelv nem egységes: számos [[nyelvjárás]]ra oszlik, ennek ellenére minden nyelvjárás kölcsönösen érthető Nápoly városának nyelvjárásával. Nagy kulturális és történelmi jelentőségű nyelv, számos olasz [[dal]], [[népdal]] ezen a nyelven íródott, köztük a világhírű ''’O sole mio''. Története során a nyelvet jelentős [[francia nyelv|francia]], [[spanyol nyelv|spanyol]], illetve [[normannok|normann]], de [[görög nyelv|görög]] és [[arab nyelv|arab]] hatások is érték, amelyek főként a szókincsben hagytak nyomokat.

Hangtani jellegű eltérések között szerepel, hogy a latin ''-nd-, -mb-'' csoportok hasonultak, és ''-nn-'', illetve ''-mm-'' lett belőlük, például olasz ''quando'' → nápolyi ''quanno'', „mikor”, vagy olasz ''tamburo'' → nápolyi ''tammuro'', „dob”. A szavak elejéről lekopott a latin ''i-'', így például az eredetileg ''in'' elöljároszó az ''i-'' elhagyásával összeolvad a jelzett szóval: ''ncielo'' (olaszul ''in cielo'' „égen”). A hangsúlytalan ''e, o'', olykor ''a'' magánhangzókat – főleg a szó végén – magyar ö-szerű hangnak ejtik, például ''’o sole'' (ejtése: o szólö) „a nap(fény)”. A nyelvtani jellegzetességek között szerepel a semleges neműsemlegesnemű főnevek megléte. Ezek alaktanilag nem különböznek a hímnemű főnevektől: semleges voltukat a névelővel való használatkor a szókezdő mássalhangzó megduplázása jelöli, például ''’o mmale'' „a rossz”. Ez utóbbi, furcsa tulajdonság etimológiai okokra vezethető vissza. A határozott névelő ugyanis a latin ''illu(m), illa, illud'' mutatónévmásokból alakult ki hanglekopással ''(illu[m] > *lo > ’o, illa > *la > ’a'' és ''illud > *lod > ’o-)'', majd a semleges neműsemlegesnemű alak szóvégi ''-d''-je hasonulással beleolvadt a következő szó első mássalhangzójába, megnyújtva azt.

A hím- és semleges neműsemlegesnemű főnevek ''-o'' vagy ''-e'', a nőneműek ''-a'' vagy ''-e'' végződésűek lehetnek. A határozott névelő ha a szó mássalhangzóval kezdődik, hímnemben és semleges nembensemlegesnemben ''’o'' (utóbbi esetben a szókezdő mássalhangzó megduplázódik), nőnemben ’a, többes számban ’e (nőnemű szavak többes számánál a szókezdő mássalhangzó megduplázódik), magánhangzóval kezdődő szavak névelője mindhárom esetben és mindkét számban ''l’'' vagy ''ll’''. Az ''-o''-ra végződő névszók többes száma ''-i'', az ''-a''-ra és ''-e''-re végződőeké ''-e'', az utóbbi esetben a többes számot valamikor a tőmagánhangzó változása is jelzi. Példák a többes szám képzésére: ''’o cunto'' (hímnemű) → ''’e cunti''; ''’a lavannara'' (nőnemű) → ''’e llavannare'' (itt hasonló jellegű hangváltozás mehetett végbe, mint a semleges neműsemlegesnemű főneveknél); ''’o cazone'' (hímnemű) → ''’e cazune''; stb.