„A halál kultúrantropológiája” változatai közötti eltérés

{{nincs forrás}}

Minden korban a legfontosabb filozófiai kérdések egyike volt a halál mibenléte, amivel kapcsolatban számtalant szokás és viselkedési forma született az egyes civilizációkban. Számos temetkezési forma jött létre, ahol jelentősége volt annak, hogy az elhunyt milyen rítus szerint kapta meg a végtisztességet. A teljesség igénye nélkül próbálunk adni áttekintőt az embernek a halálhoz fűződő történelmi viszonyáról.

 

[[Fájl:Neanderthal-burial.gif|bélyegkép|150px|A Kebaránál (Izrael) eltemetett neandervölgyi férfi maradványairól készült rajz. A maradványok kora kb. 60 000 év]]Egyes Homo erectus ([[előember]]) és Homo sapiens neanderthalensis ([[neandervölgyi ember]]) leleteken világosan láthatók a koponyalékelés vagy a test elfogyasztásának jelei (például a horvátországi [[Krapina]] lelőhelyen), amit összevetve a néprajzi ismereteinkkel, valószínű, hogy akár emberáldozat vagy szertartásos [[kannibalizmus]] nyomai is lehetnek. Egyes melanéziai és [[Pápua Új-Guinea|pápua új-guineai]] törzsek a XX. század közepéig végeztek ilyen szertartásokat. A törzsi népek, ahol ilyen kultusz létezett-azt vallották, hogy az elfogyasztott ellenség vagy állat szelleme a testükbe költözik, az ő erejüket gyarapítja. A szertartásos agyvelőfogyasztás az áldozat vagy a család elhunytjának szellemi erejét volt hivatott átörökíteni az utódokba. Valószínű, hogy az elő-és ősembereknek is voltak már ilyen fogalmaik. A neander-völgyi ősember egyes leletei, főként a Közel-Keletről (iraki Sanidar, ill. Európában La Ferrassie) egyértelműen azt mutatják, hogy halottaikat gondosan eltemették, virágfüzérrel fedték be az elhunytat és esetenként a sírt jelző kecske-, illetve kosszarvakat szúrtak a földbe. A [[mai ember]] 35 ezer évvel ezelőtt Európában már gyöngysorokkal, festékekel bekenve, gondosan temette el hozzátartozóit. Számos esetben találtak csontszobrokat, illetve mamutcsontból készített nyakláncokat a csontvázakon. 24 ezer évvel ezelőtt Szungirban egy öregember sapkájára mintegy két tucat átfúrt rókafogat fúrtak, karjaira 20 db elefántcsont karperecet vagy karkötőt helyeztek, s egy mellette fekvő halottal együtt mintegy 3500 mamutagyarból csiszolt gyöngy vette őket körül.

 

[[Fájl:momia.jpg|bélyegkép|250px|balra|Természetes körülmények között mumifikálódott egyiptomi múmia([[Naqada II]] ie.3500-3200 között) [[British Museum]] London ]]

[[Fájl:Mummy at British Museum.jpg|bélyegkép|250px|jobbra|Balzsamozott egyiptomi múmia. British Museum, London]]

Az [[egyiptom]]iak híresek halotti kultuszukról. [[Piramis]]aik, hallhatatlan sírfestményeik, a mumifikálás tudománya és hitviláguk világhíressé tette őket. Az egyiptomi felfogás szerint a halott csak akkor lépheti át a [[túlvilág]] kapuját, ha romlandó testét megőrzi az öröklét számára. Egyiptomban egészen a római kor végéig mumifikálták a halottakat. A [[mumifikálás]] a jelek szerint már az i. e. VI. évezred során kialakult. Kezdetben a száraz, sivatagi éghajlaton természetes kiszáradás révén mumifikálódtak a halottak, amire felfigyeltek az emberek. Később kifejlesztették azokat az eljárásokat, amelyekkel a halott teste felismerhető módon megőrizhető. A műveletet papok végezték. Első körben eltávolították a romlandó zsigereket, legfeljebb a szívet hagyták a helyén, mivel az emberi lélek központjának nem az [[agy]]at, hanem a [[szív]]et tartották. Az agyat orron keresztül, erre a célra kifejlesztett kaparókkal távolították el (az agyalapi miriggyel illetve a koponya bázis (basis cranii) térfoglaló folyamataival kapcsolatos sebészeti beavatkozásokat ma is hasonló behatolásból végzik). A zsigereket ún. [[kanópuszedények|kanópusz]] edényekbe gyűjtötték, amelyek felső, záró része valamely istenség képmását hordozta. Majd a halott testét különböző illóolajokkal ([[tömjén]], mirtusz) és gyantákkal, valamint cédrusolajjal kezelték. Ezt követően a tetemet nátronnal, szódával fedték és megvárták, hogy a sók által víztartalmát a test elveszítse. Legvégül a kiszáradt testet újra kezelték elsősorban gyantát, ill. bitument tartalmazó impregnáló oldatokkal, amitől az légzáróvá és víztaszítóvá, valamint jobb állagúvá vált. A tényleges mumifikációs műveletet követően elvégezték az ún. szájmegnyitás szertartását. Majd több rétegben gyolcsba tekerték a múmiát és szarkofágba helyezték. Az egyiptomiak hite szerint a test halála után a léleknek megmérettetések sorozatán kell átesnie, ezért a halottak mellé esetenként olyan papirusztekercseket tettek, amik eligazítást voltak hivatottak nyújtani az elhunyt számára.

 

[[Fájl:Thetriumphofdeath.jpg|bélyegkép|jobbra|250px|''A halál diadala'', [[Id. Pieter Bruegel]] festménye (1562)]]

[[Fájl:Danzas de la muerte.gif|260px|jobbra|]]

A középkori ember számára a keresztény európában a halál mindennapi tapasztalat volt. Egyrészt a gyakori járványok, a háborúk, a magas csecsemőhalandóság, a boszorkányégetések, és a mai szemmel nézve rendkívül durva büntetések (például karóba húzás, kerékbe törés stb.) által minden napi részesévé avatta a halált az emberi létezésnek. Számos hiedelem élt vagy jelent meg új köntösben a keresztény hitvilággal vegyülve. A középkorban nem emeltek díszes sírboltokat, a katedrálisok, templomok azonban temetkezőhelyként szolgálhattak, elsősorban a tehetősebbek számára. A középkorban a nagy pestis-járványok következtében egyfajta "halál-kultusz" is kialakult, aminek részei a táncoló csontvázakat élőkkel ábrázoló képek, vagy a [[Carmina Burana (versgyűjtemény)|Carmina Burana]]-ban is többször megfogalmazott elmúlás érzése, amit zeneileg [[Carl Orff]] műve ad a leghitelesebben vissza. A középkorban az emberek rendkívül esendőnek érezték magukat és kiszolgáltatottságukat jól kifejezi az élet, mint a "siralomvölgyneként" való aposztrofálása. A középkorban az embereknek a testről vallott felfogása legfeljebb a háziállatok levágása és egyes háborús tapasztalatok során szerzett megfigyelésen alapulhatott, a [[Róma Katolikus Egyház]] az ember boncolását tiltotta. [[Leonardo da Vinci|Leonardo Da Vinci]] úttörő munkássága nyomán kezdtek el foglalkozni a halott test tanulmányozásával, ami az első lépéseket jelentette a modern orvostudomány kialakulása felé.

 

Az emberi test működése és szerkezetének egyre nagyobb fokú megismerése mellett a nyugati világ "elvilágiasodó", materializálódó közvéleménye elfordult a halál szakrális aspektusától és egyre inkább a biológiai test eseményének tekintette. Jelenleg, a hospitalizáció mostani fokán a halál és a születés egyaránt az orvostudományra hárított területei az emberi életnek (a nyugati világban főként). A másik jelentős változás az élők és holtak közötti, korábban éles válsaztóvonal elmosódása és kiszélesedése a modern technika által létrehozott gépek korában. Mary Shelley Frankeinsteinje már nem tűnik sci-finek, mióta szervek transzplantációját rutin feladatként végzik számos kórházban. Ilyen módon elhalásra ítélt szervek élnek tovább és potenciálisan halott személyek maradhatnak életben még évekig. Másrészt megnyúlt a haldoklás, az agónia hossza, mivel a "modern" beavatkozások azt eredményezik, hogy a halálos betegek egy részének betegsége lassabban jut el a terminusig. Megkérdőjeleződött a halálnak, mint biológiai fogalomnak is a határa, s ma már megkülönböztetik az agyhalált és a klinikai halált, mint önálló fogalmakat. Olyan személyek teste is életben tartható (egy ideig), akiknek az idegrendszere már nem funkcionál. A halál egyes típusai, főként a cardiovascularis halálokok esetén, megfelelő és gyors reanimációval a halál visszafordítható lehet. Modern humanista törekvés a haldoklókkal való külön törődés, ami speciális intézményt feltételez, jelenleg a hospice-ok foglalkoznak ezzel a feladatkörrel.

 

A halottak eltemetésén kívül számos más szokás is kapcsolódik a halottakhoz.

[[Fájl:Cannibals.23232.jpg|bélyegkép|jobbra|150px|Kannibalizmus [[Brazilában]] A képet 1557-ben készítette [[Hans Staden]]. Bár nem vitás, hogy az amazóniai kultúrákban ismert volt e szokás, a rajz inkább európai felfogást tükröz.]]

[[Fájl:Crane-trepanation-img 0507.jpg|bélyegkép|150px|[[Vaskor]]i trepanált koponya. A páciens túlélte a beavatkozást. A történelem során nem minden koponyalékelés volt ilyen békés szándékú, Indonéziában a halottak és a foglyok agyát sok törzs elfogyasztotta.]]

A kannibalizmus szokása lehet, hogy megelőzte időben a temetését. Adatok vannak arra, hogy az előemberek (például Ngandong) és a neander-völgyiek (például Krapina) fogyasztottak embereket, esetenként koponyájukat is meglékelték

 

[[Fájl:Mendoza HumanSacrifice.jpg|200px|jobbra|bélyegkép|Emberáldozat a [[Aztec codices#Codex Magliabechiano|Magliabechiano-kódexben]].]]

Számos nép, így a kelták, a rómaiak, a görögök, az aztékok, a maják, polinéziai népek körében ismert volt az emberáldozás intézménye.

[[Fájl:CAGrave.jpg|bélyegkép|250px|William Rogers sírköve, aki [[1973]].[[március 11.|március 11-én]] halt meg ]]

 

A hulla testét teljes egészében koporsóban, vagy elhamvasztva urnában, föld alá temetik.

 

==Lásd még==

{{wikidézetek}}

 

==Referenciák==