|
==„A thermidori reakció”==
Ez a kifejezés az [[1790]]-es évek vége óta honosodott meg, maga a „reakció” szó korábban csak természettudományokban volt ismert. A francia Akadémia [[1798]]-as szótárában közölt definíció szerint: „Reakció. Átvitt értelemben olyan pártról mondják, amelyik bosszút áll és így is cselekszik.” A múlt század végén és a jelen százas elején főként [[Aulard]] és [[Mathiez]] újították fel, majd [[Soboul]] és mások közvetítésével vált általánossá – a felfogásbeli különbségek ellenére – a mai történeti irodalomban. Egyedisége folytán külön is megemlítjük [[Furet]]-nek a thermidori fordulatról kialakított véleményét. Már [[Richet]]-vel közösen írt monográfiájában arra tette a hangsúlyt, hogy nemcsak folytatódott a forradalmi mozgalom, hanem meg is haladta korábbi kereteit annyiban, amennyiben igyekezett konszolidálni leglényegesebb vívmányait: az alapvető emberi szabadságjogokat és a privilégium nélküli tulajdont. Újabb művében, „Gondolkodni a francia Forradalomról”, Furet „hasadásnak” („coupure”) minősítette thermidort, majd így folytatta: „Ez a képviseleti legitimitás győzelme a forradalmi legitimitás fölött, a hatalom által gyakorolt ellenőrzés saját forradalmi ideológiája fölött, és mint [[Karl Marx|Marx]] mondja, a tényleges társadalom revánsa a politikai illúzión.” El kell ismerni, hogy Furet egy valóságos történeti összefüggést emelt ki, amelyet a Direktórium még láthatóbbá tett. Bármiként is van, valamennyi történész a törést, a választóvonalat hangsúlyozza ezzel kapcsolatban, a forradalom visszatérését [[burzsoá]] kereteibe, a visszanyúlást [[1789]]-hez.
==Direktórium, [[1795]]-[[1799]]==
Egy politikai rendszer és egy történelmi korszak elnevezése. Az elnevezés eredetileg a végrehajtó hatalom élén álló öttagú igazgatótanácsra (franciául: Directorie) vonatkozott. A rendszer a Nemzeti Konvent által létrehozott [[1795]]-ös alkotmány alapján szerveződött meg. A forradalmi polgárság ebben az időszakban még változatlanul ragaszkodott a forradalmi ideológiához, a köztársasághoz, az antiklerikalizmushoz, a nemesellenességhez s a néppel kötött szövetség látszatához, ugyanakkor azonban egyre kíméltebb módon érvényesítette a tulajdon érdekeit. Az [[1791]]-es elvekhez visszatérve, mérsékelt republikánus, középutas, liberális, és parlamentáris rendszert kívánt létrehozni, amely egyaránt távol áll a királypárti restaurációtól és a forradalmi kormányzattól. Fő ellentmondása abban állt, hogy az adott körülmények közepette a liberális kormányzás lehetetlennek bizonyult, s maguk a rendszer hívei kényszerültek arra, hogy alkotmányellenes eszközöket alkalmazzanak az alkotmány fenntartása érdekében. A társadalmat politikai és vallásügyi gyűlölködés osztotta meg, a háború folytatódott, a kormánynak rendkívüli pénzügyi és gazdasági nehézségekkel kellett megküzdenie. A baloldali és jobboldali ellenzékkel harcolva, hol az egyikre, hol a másikra lesújtva, a kormányzat fokozatosan elidegenítette magától a lakosságot, s egyre szűkítette a királypártiak és a jakobinusok közti társadalmi bázisát. A rendszer csak a párizsi jobboldal vendémiaire 13-i felkelésének leverése után kezdhette meg működését. [[1796]]-ban az Egyenlők összeesküvését létrehozó baloldallal kellett leszámolnia, [[1797]]-ben pedig a jobboldal győzelmét kellett megakadályoznia a fructidori államcsínnyel. Ezután ([[1797]]. [[november 29.]]) megfosztották politikai jogaiktól a nemességet, a törvényt azonban nem alkalmazták. [[1798]]-ban a baloldal előretörését a floréali államcsínnyel akadályozták meg, [[1799]]-ben azonban a baloldal a prairiali államcsínnyel mégis érvényesítette törekvéseit. A lakosságon növekvő politikai apátia lett úrrá, a korszak végén, egyes választásokon csak a választásra jogosultak 10%-a jelent meg. A Direktóriumnak egyházügyi téren nem sikerült csökkentenie a konfliktusokat, jelentős támogatásban részesítette viszont a tudományt és az oktatásügyet, adóügyi és pénzügyi reformjaival pedig lefektette a gazdasági fellendülés alapjait. A hadseregek ellátását kivették az állam kezéből: hadiszállítókra bízták, s jelentős terheket róttak a megszállt országokra is. A tábornokok és a hadsereg politikai szerepe megnövekedett. Az első koalíció háborúját sikerült győztesen lezárni a [[Campo Formió-i béke|Campo Formió-i békével]] ([[1797]]), s a francia terjeszkedés és az egyiptomi hadjárat miatt azonban nem tudták megakadályozni a második koalíció háborújának kirobbanását. A katonai vereségek és a gazdasági nehézségek miatt a törvényhozó szervek ([[Ötszázak]] és [[Vének Tanácsa]]) radikális intézkedésekhez folyamodtak (kényszerkölcsön, túsztörvény), amely megriasztotta a tulajdonos polgárságot.
[[1799]]-ben már maguk a rendszer megalapítói is úgy látták, hogy az alkotmány módosításra szorul. A brumaire-i államcsínnyel mindössze a végrehajtó hatalmat kívánták megerősíteni, Bonaparte tábornok azonban, a puccs főszereplője, nem volt hajlandó kiadni kezéből a megszerzett hatalmat, s az [[1799]]-es alkotmánnyal egy új politikai rendszert hoztak létre. A [[Direktórium]] pénzügyi és adóügyi reformjainak eredményeit már Bonaparte konzulátusa sajátította ki.
==Külpolitika [[1794]]. [[július 27.]] – [[1795]]. [[augusztus 22.]]==
|
