„Arisztotelész filozófiája” változatai közötti eltérés

fejezetcímek
(fejezetcímek)
Ám ez az ismeretelméleti relativizmus az erkölcs és az értékek relativizálódásával is együtt járt, s nehéz lenne megmondani, melyik volt inkább az ok s melyik inkább a következmény. Sok, a filozófiát pénzforrásnak tekintő, nyerészkedő szofista az előbb említettekkel ellentétben egyáltalán nem szolgált életével semmilyen megbecsülésre, ezzel összefüggésben a „szofista” szó csakhamar olyan jelentést nyert már a korabeli [[Athén]]ban is, mint aki nyelvi csűrés-csavarásával saját anyagi érdekében kifordítja az igazságot. Nem csodálható, hogy a tudni vágyó fiatal Arisztotelész Athénban a biztos tudást ígérő Platónhoz szegődött inkább, s nem valamelyik szofista retorikatanárhoz. Ahogy már Platón is kifejtette, amikor a szofista Protagorasz azon kijelentését bírálja, miszerint „Minden dolog mértéke az ember”; ilyen elvekre komoly filozófiát építeni nem lehetséges. Az a relativizmus, ami a humánum kizárólagosságára épít, nem csak a tudományt rombolja le, de az erkölcsöt is, vagyis magát a humánumot. Ha minden megrendül, a biztos tudást kell megkeresni. Erre az útra lépett rá Szókratész, ezzel emelkedve szofista kortársai fölé, és ezt az utat folytatta Platón.
 
==== Idealizmus és realizmus: Platón és Arisztotelész ellentéte ====
 
Arisztotelész tehát a szofistákkal folytatott vitában először Platón oldalára állt a bizonyosság keresésében. Platón azonban a bizonyosságot a szellemi, gondolati szférában vélte megtalálni, és az utóbbiba tartozó objektumokat, az „ideákat” (mai, de nagyon torzító fordításban: a fogalmakat) nemcsak létezőként posztulálta, hanem a „valódi”, az érzékelhető-tapasztalható világgal szemben ezeket vélte a valódi és elsődleges létezőknek ([[idealizmus]]). Így Platón az érzéki észrevételt ugyanúgy megtagadta, mint a szofisták, csakhogy nem állt itt meg, hanem megalkotott egy azokon túli világot, melyben a bizonyosság létezik, s mely kihat a tökéletlen realitásra. Hogy ez mennyire tekinthető jónak, helyesnek, elfogadhatónak, érthetőnek stb., arról azóta is folyik a vita.
Nagy eredményei, például a [[Hold]] feletti (csillagászati) és a Hold alatti (meteorológiai) tartomány, vagyis a két Ég (a levegőég és az égbolt) megkülönböztetése mellett persze sok tévedése is volt: az üstökösöket, meteorokat és a [[Tejútrendszer|Tejutat]] légköri tüneményeknek vélte (innen származok a téves „[[meteorológia]]” elnevezés a légkör tanulmányozására…), komikusan tévedett abban, hogy a „gömbölyű növényeket” (mint a [[tök]]) külön rendszertani kategóriának tartotta, de ő és tanítványai megkezdték a természetvizsgálat eszközei, például az [[empirikus módszer|empíria]] kidolgozását.
 
=== Módszertan: racionalizmus és hajlam az empirizmusra ===
 
Arisztotelész módszere nem az idealisztikus jellegű hagyományos elmélkedés, hanem az anyaggyűjtés, rendszerezés és aztán az így keletkezett tudás továbbgondolása és felülvizsgálata, és a talált hibák, ellentmondások (aporiák) kijavítása. Nem volt a mai értelemben vett empirista: kísérleteket nem végzett, adatgyűjtés címén sokszor megelégedett azzal, hogy korábbi szerzők elméleteit vagy „megfigyeléseit” vette át (ld. a következő szakaszt is). Alighanem ő volt korának legműveltebb embere: még Platón is legalább olyan csodálattal, mint amennyire ironikusan nevezhette Arisztotelész házát „az Olvasó házának”. Ha Arisztotelész megbízott egy szerzőben, akkor mindenféle lényegi kritika nélkül elfogadott tőle mindent. Sokszor pedig a helyi parasztoktól, halászoktól gyűjtött népi megfigyeléseket, folklorisztikus anekdotákat. Mindezek miatt sokszor igen sok téves adat került a műveibe. Kvázi-empirikus kutatási módszerét a modern filozófiatörténet '''''aporétikus''''' („ellentmondásokra alapuló”) módszernek nevezte el: bizonyos írásaiban (''hüpomnématikus mű''vek) óriási mennyiségű adattömeget halmozott fel egy-egy témáról, ezek között pedig összefüggéseket és ellentmondásokat keresett. Ha összefüggést talált, azt értekezéseiben megírta, ha pedig ellentmondást (''aporiá''t), azt is, csak megpróbált rá az értekezésben valami választ vagy javítást adni.
Lényegében tehát addig írt, amíg valami problémába nem ütközött, ezt pedig mindig ad hoc módon igyekezett kijavítani. E módszer #ndash; és ezzel egy fontos példán be is mutatjuk, hogy működik ez – például a ''[[Katégóriák]]'' c. logikai művében is megfigyelhető: mondjuk ha az „''birtoklás''” nevű speciális nyelvi-fogalmi jelenségről (ez ún. [[Katégoriák#A posztpredikamentumok|posztpredikamentum]]) ír, akkor megpróbálja definiálni ezt a fogalmat, egyszerűen számba veszi, milyen jelentéseit lehet az „''ellentétes''” szónak elképzelni vagy felidézni; ír arról, hogy esetleg olyan értelemben is használhatjuk ezt a szót, aminek semmi köze a definícióhoz (ez egy ''aporia''), és a fejezet végén hozzáteszi, hogy „Tehát ” „''Esetleg másféle értelemben is mondhatjuk, hogy »van valamije«. De alighanem mégis minden lényeges értelmét felsoroltuk''.” ([http://wikisource.org/wiki/Kateg%c3%b3ri%c3%a1k#15._.5B_A_birtokl.C3.A1s_posztpredikamentuma_.5D ld. az eredeti szöveget ...])
 
==== …a későbbi empirizmus elődfutára ====
 
Ez, a fogalmi spekuláció kizárólagosságával szakító a módszertani különcség tette őt nemcsak nagy [[filozófus]]sá, hanem nagy [[természettudós]]sá is, később az [[empirikus]] szellem meghonosítójává az európai gondolkodásban. Hozzá kell tennünk azonban, hogy Arisztotelésznél néha a tudományosság és empirizmus sokszor egyazon fejezeten belül is a mai ész számára megdöbbentő módon hihetetlenül abszurd legendákkal, vagy a tapasztalattal szembeni nyilvánvaló, sokszor gyermeteg ellentmondásokkal keveredik, mivel ha egy szerzőt megbízhatónak tartott, attól mindent „ismeret”et kritikátlanul áttett saját írásaiba. Tehát empirizmusa inkább afféle – ezt minden negatív felhang nélkül mondjuk – „bölcsész-empirizmus”, nem az a szigorú empirizmus, ahogy azt ma értjük, de feltétlenül annak előképe és mindenképp óriási előrelépés a későbbi európai tudományosság felé.
::<small> Vekerdi László: ''Kalandozás a tudományok történetében. Egy tudomány születése.''. Magvető, Bp., 1969. </small>
 
==== Módszereinek lét- és ismeretelméleti alapjai ====
 
Arisztotelész az érzéki észrevételt, a tapasztalatot filozófiailag is védelmezte ([http://hu.wikipedia.org/wiki/Organon#A_.E2.80.9Em.C3.A1sodlagos_platonizmus.E2.80.9D_elm.C3.A9lete ld. a fentieket is]). Nem az érzékek csalnak, hanem ezek gondolkodásunk általi értelmezése. Vegyük számba, amit érzékelünk, és ha valamilyen ellentmondást – aporiát – tapasztalunk, azt ''ad hoc'' (külön-külön) javítsuk ki, ez volt az ''aporétikus'' módszer, amit Arisztotelész a kutatásban és oktatásban használt, s ami miatt Arisztotelészt helytelenül empiristának szokták nevezni – holott ő tudását nem igazán megfigyelés és kísérletezés alapján szerezte, hanem, különösen kezdetben, nagyrészt könyvekből, a kortársak és elődök írott tudományos munkáiból, óriási műveltségre tévén így szert (és ezért is nevezte mestere, Platón, legalább akkora megbecsüléssel, mint amekkora iróniával Arisztotelész házát „az olvasó házának”). Arisztotelész csak annyiban volt valóban ''empirista'', hogy általában a konkrét valóság dolgait mint nemlétezőket vagy látszatokat nem volt hajlandó megtagadni, vagyis inkább filozófiai álláspontja mint módszere szerint, de ennek értelmében inkább ''realistának'' lenne helyesebb nevezni. Ami pedig magát a módszertant, az aporétikus módszert illeti, nem kerülheti el figyelmünket, hogy a huszadik század a modern [[tudományelmélet]]ében újra ezt a gondolatot bukott felszínre például a [[Karl Raimund Popper]] és a [[bécsi kör]] felvetette [[falszifikáció]]s módszer gondolatában.
 
==== A tudományok arisztotelészi rendszere ====
 
Háromféle tudományt különböztet meg. A '''praktikus''' tudományok ('''πρãξις'''=cselekvés) az „alkalmazott” tudományok: ezek valamely cselekvésre adnak útmutatást. Az '''poétikus''' vagy ''alkotó'' tudományok ('''ποίησις''') valaminek az előállításával foglalkoznak. Bizonyos tudományok pedig valaminek az elméletébe vezetnek be, ezek a '''teoretikus''' vagy ''elméleti'' tudományok ('''θεωρία''').
A logika vagy analitika nála nem önálló tudomány, hanem az azok műveléséhez szükséges előkészületeket (''propedeutika'') jelenti.
 
=== Logika és tapasztalat ===
{{fő|Arisztotelész logikája}}
A nyelv empirikus, aporétikus módszer szerint való vizsgálata vezette Arisztotelészt a [[logika]] felfedezéséhez (hogy hogyan, azt az [[Organon]] szócikkben fejetettük ki), amit mint tudományt Arisztotelész teremtette meg, bár ő a logikai kutatásokat nem tudománynak, hanem afféle „előtanulmányként” módszeres bevezetésnek tartotta a filozófiába. Habár a tudományos megismerés az általánosból származtatja le az egyest, maga a tudás megfordítva keletkezik: az általános fogalmak a részleges tapasztalatból. A logikai gondolkodás három eleme közül: fogalom, itélet, [[következtetés]], csak a következtetést tárgyalta részletesen. Ő az első, ki a gondolkodás e formájának mivoltát és jelentőségét fölismerte. A [[következtetés]] elmélete elvezeti a [[bizonyítás (filozófia)|bizonyítás]]éhoz, melynek során a föltételezett állítások igazságát okaikból származtatva következtetjük ki.
Ez meg lehetetlen volna, ha nem indulnánk ki oly legáltalánosabb alapelvekből, melyek bizonyításra nem szorulnak. Ezek az észben gyökereznek, mely ez elvek közvetetlen megismerésének tehetsége. Arisztotelész ehhez az [[indukció]] (<sup>)</sup>επαγογή) elméletét is kapcsolja, mely természetesen még nagyon kezdetleges, továbbá a definícióét és osztályozásét. A bizonyítás legfőbb elvei az [[ellenmondásmentesség elve]] és [[a kizárt harmadikelve]] (ld. az „[http://hu.wikipedia.org/wiki/Logika#Arisztotel.C3.A9szi_logika Arisztotelészi logika]” c. fejezetet a [[logika]] szócikkben).
 
==== A kategóriaelmélet ====
 
A kimondható dolgok, a nyelv nevei mind kategóriák alá tartoznak, azaz főszempontok alá, melyek szerint mindent osztályozhatunk, melyek alá minden besorolható. Tíz kategóriát különböztetett meg: <br>
Lásd még: [[Katégoriák]].
 
=== Metafizika ===
{{Fő|Arisztotelész metafizikája}}
==== Viszonya Platón ideatanához ====
 
[[Platón]] tanai (főképp [[ideatan]]a) szerint az eszmék jelentik az igazi valóságot; s Arisztotelész mindenekelőtt e tan ellen küzd. Kifejti, hogy az eszme nem létezhet elkülönítve, függetlenűl azoktól az egyes dolgoktól, amelyeknek eszméje, és azt, hogy a dolog lényege nem lehet a dolgon kívül való, és magukban az eszmékben nincs meg az a mozgató erő, mely a jelenségeket létrehozza. Arisztotelész szerint csak az egyes dolog való, szubsztancia (οủσία=''uszia''). Az egyetemes fogalom csak a szubsztancia tulajdonságait fejezi ki, a nemi fogalmak csak az illető szubsztanciák közös lényegét, és ezért csak átvitt értelemben nevezhetők szubsztanciáknak. Az eszme nem létezik mint egység a többön kívül, csak mint egység a ''több''en.
Ezzel a gondolattal iparkodik azután Arisztotelész összeegyeztetni azt a másikat, hogy azért mégis csak az egyetemes, mely nem létezik magában, a tudás igazi tárgya. Nem ugyan minden egyetemes fogalom, de igenis az, mely az egyes dolgok lényegét fejezi ki: a forma, a lényeg. Ez a fogalom az, mely Arisztotelésznek megadja a lehetőséget, hogy Platón ideatanának lényegét befogadja a maga rendszerébe.
 
==== A hülémorfizmus tana ====
Az érzékszerveinkkel felfogott, „érzéki” dolgok Arisztotelész szerint változékonyak, esetlegesek, létezhetnek is, nem is. Ezért az igazi tudás tárgya csak az „érzékietlen” lehet, amelyet fogalmainkban gondolunk. Minden változás föltételez változatlant, [[szubsztrátum]]ot, amely valamivé lesz. E szubsztrátumot nevezi Arisztotelész [[anyag]]nak (az általa használt görög szó a ''hülé''), a tulajdonságokat pedig, amelyeket a szubsztrátum fölvesz, „formának” (Arisztotelész szava az ''eidosz''). A változás abban áll, hogy az anyag valamilyen formát vesz fel, ezért a forma a dolog valósága, a forma a valóság (''entelecheia'' vagy ''energeia''), az anyag pedig a lehetőség (''dünamisz'').
 
Ehhez járul Arisztotelész harmadik metafizikai fogalma, a mozgás (''kinézisz''). A mozgás szerinte nem egyéb, mint a lehetségesnek valósággá való válása. Ez azonban föltételez mozgatót, ami csak forma lehet, a mozgatott pedig csak anyag. A mozgás sohasem keletkezhetett, örökkévaló. A mozgás utal egy első mozgatóra, amely maga nem mozgatott létező, hanem anyagtalan, tiszta forma, tökéletes létező, a lét betetőzése. Ez a világ végső célja, a szellem, a gondolkodás (''núsz''). A mozgás végső oka tehát az istenség, „az önmagát elgondoló ész”. Ez puszta létezésével hat a világra. Ő az abszolút tökéletes létező, a legfőbb jó, amely felé minden törekszik. Őtőle függ a világ rendje, összefüggése, élete. Egy a világra irányuló isteni akaratot, teremtő erőt és ennek a világba való közvetlen és személyes beavatkozását Arisztotelész nem ismeri el.
 
=== Természetfilozófiája ===
{{Fő|Arisztotelész természetfilozófiája}}
Habár az Arisztotelész-féle [[természetfilozófia|természetfilozófiát]] a modern természettudományok által túlhaladottnak tartjuk, azért szigorú következetessége és finom dialektikus szerkezete iránt méltó csodálkozásunkat nem nyomhatjuk el. Erre vonatkozó nézeteit a következő művekben találjuk: A ''Fizika'' nyolc könyve, a ''Világrendszerről'' szóló négy könyv, a ''Keletkezésről és enyészésről'' irt két könyv, a ''Meteorológia'' négy könyve, és végül a ''Mechanikai problémák''. A szerves világ viszonyaival foglalkoznak a következők: ''Az állatok természetrajza'', ''Az állatok részeiről'', az ''Állatok nemzéséről'', ''A lélekről'', ''Az érzékekről'' szólók stb.
Részletesebb információk olvashatóak az [[Arisztotelész természetfilozófiája]] cikkben.
 
=== Embertan ===
 
Mellőzve Arisztotelész bámulatra méltó ismereteit az állattanról, csak ember- és ezzel kapcsolatos lélektanáról akarunk szólni. Az emberben az ész egyesül az állati lélekkel és ez, valamint általános testalkati sajátosságai (egyenes járás, az alak összhangja, az embernek van a legnagyobb agyveleje, kifejlett beszédszervei és a kéz) megfelelnek e világban nyert magasabb rendeltetésüknek.<br>
Arisztotelész a képzelőerő, emlékezet, álom, érzés és akarás fogalmait is alapvető módon elemezte. Ezek mind az állati lélek funkciói. Az emberben ehhez a gondolkodás ereje, az '''ész''' járul, mely nem vész el a testtel, mint amaz, melynek nincs testi szerve, mely nem szenved változást. De Arisztotelész mégis kettős észt különböztet meg, cselekvőt és szenvedőt; a szenvedő mintegy lehetősége annak, amivé az ész lesz; ez a testtel keletkezik és enyészik, míg a cselekvő örökké van. A kettő közti viszonyt Arisztotelész nem tisztázza eléggé, nevezetésen nem fejti ki, mikép lehetséges ilyen módon a lelki élet egysége, miben gyökerezik az egyéniség, és mit jelent ilyen módon a ''núsz'' halhatatlansága az egyéniségre vonatkozólag. Innét ágaztak ki azután az arisztotelészi felfogásnak egyrészt [[materializmus|materialisztikus]] és [[panteizmus|panteisztikus]], másrészt [[spiritualizmus|spiritualisztikus]] és [[teizmus|teisztikus]] magyarázatai, anélkül hogy bármelyike egészen össze volna egyeztethető filozófiájának egészével.
 
=== Etika ===
{{fő|Arisztotelész etikája}}
Az emberi tevékenység legfőbb célja a boldogság. De miben keressük ezt? Abban, ami az emberi tevékenység sajátosságát teszi, tehát az észbeli működésben. Az ember feladata a lélek észbeli tevékenysége. Ezen tevékenységet kíséri és betetőzi a legfőbb élvezet. Így válhatatlan kapcsolat van az erény és a bátorság közt, mely utóbbit Arisztotelész így határozza meg: Tökéletes gyakorlati tevékenység tökéletes életben vagyis erényes tevékenysége a léleknek. A boldogsághoz különben érett kor kell és egyéb gátló körülmények (szegénység; betegség stb.) hiánya; a fődolog azonban a belső derekasság, minden egyéb testi meg lelki jó csak negativ föltétel. Az élvezet nem önálló alkotó része a legfőbb jónak, értéke függ attól, hogy mily tevékenységből származik. Az etikai erény definíciója: az akarat oly állandó iránya, mely a természetünknek megfelelő középuton van, amint ezt az egyes ember meghatározza; itt tehát a vágy alá van vetve az észnek.
A legfőbb etikai erény az igazságosság. Elméleti erények a tudomány, bölcseség, művészet stb. Az érzéki élvezetnek szánt élet állati; az etikai politikai élet emberi; az elméletnek szánt élet isteni és a legfőbb boldogsággal jár.
 
=== Államformatana ===
{{Fő|Arisztotelész államformatana }}
Alig van az államtudomány körén belül oly elmélet, mely oly hosszú időn át akkora hatást tett, már-már feltétlen uralmat gyakorolt volna a legkülönbözőbb népek államtudósainak -bölcsészeinek fölfogására, mint amelyet Arisztotelész '''''Politiká'''''-jának III., IV., VII. és VIII. könyveiben többé-kevésbé következetesen kifejt (a ''Retoriká''ban is foglalkozik államformákkal (1, 8), négyféléről – úgymint ''demokráciá''ról, ''oligarchiá''ról, ''arisztokráciá''ról és ''monarchiá''ról – beszél; a ''Nikomachoszi Etiká''ban szintén érinti e témát, ámde az államtudományra és az állambölcsészetre csak a '' Politiká''-ban lefektetett tana bírt igazán befolyással).
Mindezekről bővebben az [[Arisztotelész államformatana]] címszó alatt.
 
=== Esztétikája ===
{{Fő|Arisztotelész esztétikája}}
Arisztotelész akárcsak logikai rendszerével, szépészeti és művészeti elveivel is kétezer éven át uralkodott a szellemeken. Tekintélyére nemcsak a francia klasszikus színműirók hivatkoztak (noha félreértés alapján, mikor az úgynevezett három egységet – a cselekvés időbeli és helybeli egységét – állították fel a drámai szerkezet sarkelvéül), hanem még a németek is, kiválóképen Lessing (Hamburgische Dramaturgie) matematikai bizonyosságúnak hirdették Arisztotelész ''Poétiká''-ját. Ily mértékű befolyás a művészet történetére gyaníthatóan magvas tartalomból ered, így indokolhatatlan az a kicsinylés, mely műtanait a mai korban éri. Ellenkezőleg, a ''Poétika'' és részben az azt kiegészítő ''Retorika'' és ''Politika'' nemcsak hogy páratlan becsű képét adja az antik műízlésnek, hanem sokban még máig is kiaknázatlan kincseket nyújt az esztétika alapvető rendszerének megalkotásában.