„Bonni dokumentáció” változatai közötti eltérés

A '''Bonni dokumentáció''' egy öt főkötetből és három mellékletként hozzácsatolt füzetből álló kommentált, történelmi forrásgyűjtemény-sorozat, amely a németek [[Kelet-Közép-Európa|Kelet-Közép-Európá]]ból való elűzetésének a dokumentumait tartalmazza.<ref>Legújabb, változatlan kiadása: Bundesministerium für Vertriebene (kiadó): Dokumentation der Vertreibung der Deutschen aus Ost-Mitteleuropa. Gyűjteményes kiadás 8 kötetben. Deutscher Taschenbuchverlag. München, 1984. ISBN 978-3-423-59072-3</ref> Az [[1950]]-es években készült el az [[NSZK]]-ban. Hans Lukaschek, a hazájukból elűzött németek ügyeivel foglalkozó szövetségi miniszter ''Theodor Schieder''<ref>Theodor Schieder 1945-ig Königsbergben volt professzor, 1947-től 1976-os nyugdíjba vonulásáig pedig a kölni egyetemen. 1967-től 1972-ig Németország Történész Egyesületének volt az elnöke, azonkívül sokáig állt a Bajor Tudományos Akadémia élén is. A Dán Tudományegyetem is felvette soraiba, s a New Cambridge Modern History munkatársai közé tartozott. A Német Szövetségi Köztársaságban az egyik legtekintélyesebb nacionalizmus-szakértőnek számított a második világháborút követő időben. Nemzetiszocialista múltjára csupán néhány évvel ezelőtt derült fény. </ref> történészt bízta meg a sorozatot megalapozó dokumentáció vezetésével. A ''Schieder'' vezette bonni bizottság tagjai voltak: Werner Conze, Adolf Diestelkamp, Rudolf Laun, Peter Rassow és Hans Rothfels. E megbízást elsősorban az motiválta, hogy az [[Konrad Adenauer|Adenauer]]-kormány olyan történelem-tudományos érveket keresett, amelyek alátámasztják a német álláspontot az eljövendő béketárgyalásokon.

 

A '''Bonni dokumentáció''' második kötete, amely a magyarországi németek sorsát tárgyalja [[1918]]-tól [[1950]]-ig, [[Düsseldorf]]ban jelent meg először [[1956]]-ban.<ref>Legújabb, változatlan kiadása: Bundesministerium für Vertriebene, Flüchtlinge und Kriegsgeschädigte (kiadó): Dokumentation der Vertreibung der Deutschen aus Ost-Mitteleuropa. Bd. 2. Das Schicksal der Deutschen in Ungarn. Deutscher Taschenbuchverlag. München, 1984. ISBN 978-3423032711</ref>

# A Bevezetés hét fejezetből áll. A kiutasítás című része foglal állást abban, milyen bel- és külpolitikai okok és törekvések vezettek a magyarországi németek elűzéséhez, illetve az hogyan, milyen módon zajlott le. Tételei alátámasztásául szolgálnak azok a források, amelyeket a Mellékletek és a Dokumentumok című fejezetekben közöl.

# A Mellékletek jogszabályokat (törvényeket és rendeleteket) tartalmaz: a német nemzetiségre vonatkozó legfontosabb jogszabályok gyűjteménye.

# A Dokumentumok a bizottság felkérésére készített írásos beszámolókból, naplójegyzetekből, egy levélből, valamint életrajzi interjúrészletekből áll.

 

'''A kiutasítás''' című fejezet előbb a teljeskörű vagy részleges [[kitelepítés]] dilemmájáról ([[1945]]) szól, majd arról az ellentmondásról, hogy bár az [[1945]]. [[december 29.|december 29-i]] alaprendelet totális elűzést vett célba, a [[kitelepítés]]t végül mégis csupán részlegesen hajtották végre ([[1946]]-[[1948]]). Tételei a következőképpen foglalhatók össze:

{{fő|A Magyarországról kitelepített németek beilleszkedése Németországban}}

 

A bonni tudományos bizottság nem tudja megnyugtatóan tisztázni, hogyan került [[Magyarország]] a [[Potsdami konferencia|potsdami megállapodás]] [[kitelepítés]]ről rendelkező XIII. cikkelyébe. A korabeli magyar sajtót ugyanis teljesen figyelmen kívül hagyja, s inkább elfogadja azt a mítoszt, hogy a [[Szovjetunió]] ráerőltette a [[Dálnoki Miklós Béla]]-kormányra a [[kitelepítés]] nemzetközi jóváhagyásának a kérelmét. Ezt a magyar [[emigráció]] által terjesztett mítoszt Bellér Béla történész nevezte el "Potsdam-legendának". A (nyugat-)német kutatók egyöntetűen és évtizedek óta úgy látják, [[Magyarország]] a saját kezdeményezésének köszönhette, hogy szerepelt a [[Potsdami konferencia|potsdami megállapodás]] XIII. cikkelyében. A magyar történészek közül elsőként Bellér Béla foglalt így állást e kérdésben.

 

A Bonni dokumentáció maradandó tudománytörténeti érdeme, hogy jogtörténeti eszközökkel részletesen bemutatta és meggyőzően bizonyította a magyar kormányok kitelepítési eljárásában a legalitás látszatára és az önkény palástolására való törekvést - írja Kaltenecker Krisztina.

 

 

A bonni kötetben közölt életrajzi interjúk egyébként nem közvetlenül Schiederéktől származtak, hanem egyrészt ''Fritz Valjavec''<ref>Fritz Valjavec legfőbb érdeme, hogy a második világháború után fellendítette Dél-kelet-Európa történetének kutatását Németországban. Mindez nem fedheti el nemzeti-szocialista múltját: a történész 1938-ban lett a müncheni Dél-kelet Intézet (Südost Institut) igazgatója. Ez az intézet foglalkozott Hitler idején a dél-kelet-európai német népcsoportokkal. 1936-tól kiadta a Dél-kelet-német Kutatások (Südostdeutsche Forschungen) című folyóiratot, amelyet 1940-től Délkeletkutatásoknak (Südostforschungennek) hívtak.</ref> ([[München]]), másrészt ''Ludwig Leber''<ref>Jogász. A Magyarországi Német Népművelési Egylet funkcionáriusaként Gratz Gusztáv munkatársa, a Basch Ferenc vezette Volksdeutsche Kameradschaft, majd a Volksbund ellenfele. A második világháború után Stuttgartban a katolikus egyház Caritas szervezetének munkatársaként dolgozott.</ref> ([[Stuttgart]]) gyűjtéseiből. Theodor Schieder és munkatársai tehát a [[München]]en és [[Stuttgart]]on keresztül beérkezett dokumentumok megrostálásáért, kiválasztásáért és forráskritikai kezeléséért voltak felelősek. A Bevezetésben a kortársak közül főleg három szerzőre hivatkoztak: ''Matthias Annabring''re<ref>Annabring magyarországi német jogász és publicista. 1946-tól Neuhausenben (Württemberg) lakott, a stuttgarti döntőbíróságon dolgozott.</ref>, ''Hans-Joachim Beyer''re<ref>Beyer 1945-ig a poseni és a prágai egyetemen dolgozott történészként, 1945 után Flensburgban. A második világháború idején meredeken felfelé ívelő SS-karrierjét Michael Fahlbusch jellemezte a disszertációjában. Vö. Fahlbusch, Michael: Wissenschaft im Dienst der nationalsozialistischen Politik? Die „Volksdeutschen Forschungsgemeinschaften“ von 1931-1945. Baden-Baden, 1999. 782.</ref> és ''Kertész István''ra<ref>Kertész 1945 és 1946 között a Magyar Külügyminisztérium békeelőkészítő osztályán dolgozott és a magyar békebizottság főtitkára volt, majd emigrált. 1949 után az USA-ban különböző egyetemeken történelemtudományt és politológiát tanított.</ref>. Ugyanakkor a korabeli magyar sajtót (például Kis Újság, Magyar Közlöny, Szabad Szó, Szabad Nép, Új Ember stb.) figyelemen kívül hagyták.

''Johann Weidlein'' erre az eljárásra válaszolt [[1958]]-ban A magyarországi németek története ([[1930]]-[[1950]]). Dokumentáció című kötetével, amelyben a „Bonni dokumentáció”-t igyekezett fércműként leleplezni.<ref>Johann Weidlein (szerk.): Geschichte der Ungarndeutschen in Dokumenten 1930-1950. Schorndorf, 1958. Magyar nyelven: Suevia Pannonica (kiadó): Johann Weidlein: A magyarországi németség küzdelme fennmaradásáért. Dokumentáció. 1930-1950. Fordította: Franz Wesner. Átdolgozta és kibővítette: Johann Till. H. n. (Pécs), 1996.</ref> '''Ellendokumentáció'''ja újságcikkek (Sonntagsblatt, Deutscher Volksbote, Nation und Staat, Günser Zeitung stb.) sokasága mellett 379 lábjegyzetet is tartalmazott, ám nem volt benne rendszeres tudományos állásfoglalás a magyar-német együttélésről. Sem Előszavában, sem Bevezetésében nem határozta meg a források gyűjtésének, válogatásának és kiválasztásának szempontjait és módszereit. Úgy rendezte az újságcikkeket, könyvrészleteket stb. kronologikus rendet követő tematikus csoportokba (Bleyer Jakab utolsó harcai, A magyarországi németek megsemmisítéséért folyó harc ([[1934]]-[[1938]]), Összetört remények, A németek elűzése [[Magyarország]]ról), hogy a gyűjtést, válogatást és kiválasztást forráskritikai szempontból nem indokolta meg. Kaltenecker Krisztina szerint az Ellendokumentáció ezen önkényesség miatt lett egy sajátos nemzetiségi sérelmi politika kiáltványa, s nem történelem-tudományos állásfoglalás.

 

{{források}}