„King Crimson” változatai közötti eltérés

A King Crimson közvetlen előzményét a [[Giles, Giles & Fripp]] elnevezésű együttes képezi, amelyet [[Michael Giles]] dobos, Peter Giles basszusgitáros és [[Robert Fripp]] gitáros alapított 1967-ben. 1968. nyarán az együttes, az angol Deram Records lemezcég (a Decca Record leányvállalata) égisze alatt elkészítette első és egyetlen nagylemezét, a ''The Cheerful Insanity of Giles, Giles and Fripp'' című albumot és a ''One In a Million'' című kislemezt. Az együttes bemutatkozó albuma gyászos fogadtatásra talált a nagyközönség részéről, mindössze 600 példány talált gazdára belőle.<ref name="progarchives"/>.

Még az album felvételei alatt megkezdődtek a személyi változások az együttesen belül. 1968. júniusában csatlakozott az együtteshez a számos hangszeren játszó [[Ian McDonald]] és barátnője, Judy Dyble énekesnő, aki csupán pár hétig vett részt a zenekar munkájában. Ezzel egyidőben érkezett az együtteshez McDonald korábbi kollégája, a szövegíró [[Peter Sinfield]], aki később a szövegíráson felül szintetizátoron is játszott, és az együttes színpadi megjelenésének részét képező fénytechnikáért volt felelős. A kiábrándult Peter Giles 1968. októberében bejelentette távozását, melynek következtében helyét Fripp gyermekkori barátja, [[Greg Lake]] basszusgitáros énekes vette át, aki pont akkor lépett ki korábbi zenekarából, a Gods elnevezésű formációból, ahol olyan zenészekkel játszott együtt, mint [[Lee Kerslake]] és [[Ken Hensley]], későbbi [[Uriah Heep]] tagok.<ref name="progarchives"/><ref name="amg_gods">Richie Unterberger: [http://allmusic.com/cg/amg.dll?p=amg&sql=11:g9fqxqy5ldte~T1 The Gods Biography] [[Allmusic]]</ref>.

Az együttes első fellépésére 1969. április 9-én, a londoni Speakeasy Clubban került sor, amelyet 1969. május 16-án, a [[Marquee Club]]ban megtartott koncert követett, ahol az együttes az amerikai [[Steppenwolf]] együttes előzenekaraként lépett fel.<ref name="marquee_bio">[http://www.themarqueeclub.net/king-crimson The Marquee Club: King Crimson Biography] The Marquee Club (www.themarqueeclub.net) (Elérés: 2008. augusztus 14.)</ref>. A két koncerttel az együttes egyből komoly népszerűségre tett szert a londoni underground zenei körökben. Az igazi áttörést azonban az 1969. július 5-én a londoni [[Hyde Park]]ban megrendezett szabadtéri koncert hozta meg, ahol a [[Rolling Stones]] előzenekaraként 650.000 ember előtt léptek fel elsöprő sikerrel.

A King Crimson első, '''''[[In the Court of the Crimson King]]''''' című albuma 1969. október 10. napján látott napvilágot az Atlantic Records lemezkiadó gondozásában. Az albumot a szakirodalom a rockzene egyik legkiemelkedőbb bemutatkozó albumának tartja.<ref name="progarchives"/>. [[Pete Townshend]], a [[The Who]] együttes gitárosa az albumot egy ''"hátborzongató remekműnek"'' nevezte,<ref name="DGMBIO">[http://www.dgmlive.com/kc/index.htm?bio=true DGM: King Crimson Biography] Discipline Global Mobile (dgmlive.com)</ref>, míg néhány kritikus egyenesen az első eredeti progresszív rock albumnak kiáltja ki a lemezt.<ref name="VirginBio">[http://www.virginradio.co.uk/music/artists/king_crimson/biography/2.html Virgin Radio: King Crimson Biography] Virgin Radio (www.virginradio.co.uk)</ref>. Bár az időbeli elsőségen lehet vitatkozni, az azonban elvitathatatlan, hogy az album, és különösen annak nyitódarabja, a 21st Century Schizoid Man című szám a progresszív rock éra egyik legmeghatározóbb darabjává, és az együttes védjegyévé vált.

Bár a lemez a progresszív rock szárnypróbálgatásának egyik legeredetibb és legkísérletezőbb képviselője, valahogy mégis utat talált a nagyközönséghez: 1969. novemberében az angol lemezeladási listán az 5. helyig, míg pár hónappal később Amerikában a 28. helyig kapaszkodott fel.<ref name="amgbio"/>.

Ezek az 1970. eleji változások kétségessé tették az együttes jövőjét. A korabeli szóbeszédek Robert Fripp-et hírbe hozták a [[Yes]] együttessel, és a Blue Whale formációval is.<ref name="progarchives"/>. [[Greg Lake]] pedig még egy san francisco-i koncert során<ref name="progarchives"/> megállapodott a [[The Nice]] együttes billentyűsével, [[Keith Emerson]]nal egy közös zenekar alapításában.

Az albumot a szaksajtó meglehetősen fanyalogva fogadta.<ref name="progarchives"/>. A kritikák a bemutatkozó album, az ''[[In the Court of the Crimson King]]'' másolatának tartják a lemezt, amelyet Fripp mellotron és gitárszólamai uralnak. Az utóbbiakkal kapcsolatban azonban nem árt szem előtt tartani, hogy a lemez felvételei során, állandó zenészek híján, Fripp egymaga játszotta fel az album összes gitár és mellotron szólamát, így nem csoda, ha ezek a hangszeren határozzák meg a lemez hangzásvilágát.

Az album Angliában a 4. helyig, az Egyesült Államokban pedig a 31. helyig jutott az eladási listákon,<ref name="amgbio">Bruce Eder: [http://wc05.allmusic.com/cg/amg.dll?p=amg&sql=11:fifixqe5ldse~T1 King Crimson Biography] [[All Music Guide]]</ref>, ami kifejezetten elismerésre méltó teljesítmény, figyelembe véve azt a tényt, hogy ebben az időszakban a King Crimson egy vendégzenészekkel kiegészített, folyton változó összetételű formáció volt, így gyakorlatilag nem volt állandó együttes, amely koncertekkel népszerűsíthette volna a lemezt.

1970. augusztusában [[Mel Collins]] és [[Gordon Haskell]] az együttes állandó tagja lett, szintúgy mint [[Andy McCulloch]] dobos, akit [[Keith Emerson]] ajánlott Frippnek. Az együttes ebben a felállásban készítette el harmadik, '''''[[Lizard]]''''' című albumát. A felvételek során - már-már szokásosnak mondható módon - számos vendégzenész segítette az együttes munkáját. A vendégzenészek közül feltétlenül kiemelést érdemel az ''[[In the Wake of Poseidon]]'' munkálatainál már közreműködő [[Keith Tippett]] zongorista, [[Marc Charig]] [[oboa]] (és [[angolkürt]]) virtuóz és nem utolsó sorban [[Jon Anderson]], a [[Yes]] énekese. A vendégzenészek jelenléte, és különösen Tippett zongorajátéka valamint a fúvósszekció dominanciája meghatározó befolyást gyakorolt a lemez stílusára. Az album hangszerelése a [[canterburyi szcéna]] hangzásvilágát idézi, amelybe Tippett zongorajátéka erőteljes dzsesszes színezetet vitt. Az alapvetően akusztikus hangszerekre támaszkodó kompozíciókhoz igazodva, Fripp maga is több felvételen akusztikus gitáron játszott. Az album teljes második oldalát a négytételes címadó darab foglalja el, amelyet [[Jon Anderson]] első tételben (''Prince Rupert Awakes'') hallható földöntúli énekhangja tesz egészen különlegessé. [[Pete Sinfield]] szürrealisztikus szövegei még a korábbi albumok elvontságán is túltesznek. Az elkészült lemez zenei és szövegbéli bonyolultsága nem egyezett Huskell és McCulloch művészi elképzeléseivel, így 1970. októberében mindketten elköszöntek az együttestől. Huskell a búcsút követően szólókarrierbe kezdett, McCulloch pedig csatlakozott [[David Greenslade]] együtteséhez. A Lizard című lemez 1970. decemberében jelent meg. Az albumot sokan a King Crimson lemezek fekete bárányaként tartják számon,<ref name="progarchives"/>, azonban az biztosan elmondható, hogy ez az album az együttes egyik legművésziesebb alkotása, és jól tükrözi a progresszív rock együttesek 70-es évek eleji művészi útkeresését.

A King Crimson együttesben számtalan zenész megfordult. Az együttes történetének 19 tagján felül, szinte megszámlálhatatlan számú zenész közreműködött a stúdióalbumok felvételeinél, vagy a koncertek során. Az együttesben megfordult zenészek túlnyomó többsége a King Crimsonon kívül is említésre méltó zenei karriert futott be. A közrműködő zenészek számát és kiterjedt munkásságát jól mutatja, hogy az ezernégyszázat is meghaladja azon nagylemezek száma, amelyet a King Crimson tagjai és volt tagjai készítettek .<ref name="RYMLIST">[http://rateyourmusic.com/list/THRAK/the_never_complete_list_of_king_crimson_related_albums/ The Never Complete List of King Crimson-related albums] Rate Your Music (rateyourmusic.com) (Elérés: 2008. augusztus 1.)</ref>.