Főmenü megnyitása

Módosítások

átdolgozás folyamatban
 
==Relatív szolmizáció==
[[File:Curwen Hand Signs MT.jpg|thumb|250px|<small>Curwennek tulajdonított, 1904-ből származó eredeti ábra a szolmizációs kézjelekkel</small>]]
A '''relatív szolmizáció''' az abszolút hangmagasságtól független, kizárólag a hang hangsorban elfoglalt helyének - a környező hangok alapján történő - azonosítását lehetővé tévő és megkönnyítő módszer. A szolmizáció segítségével bármely kezdőhangra felépíthető bármely diatonikus skála, és segítségével a [[hangzat]]ok felismerésének és éneklésének elsajátítása is egyszerűbb. Gyakran kézjelekkel együtt alkalmazzák, tanítják és tanulják.
 
Például C-dúrban a relatív szolmizációs hangok az abszolút hangoknak az alábbi táblázat szerint felelnek meg. A "szolmizációs hang" oszlopban első helyen és félkövér betűtípussal minden esetben a hivatalos magyar szakmai-tudományos írásmód szerint szerepelnek; majd a kiejtési variánsok következnek, melyek beszédben nyelvi jelenségek, énekelve pedig - természetes módon, a magyar nyelv rövid-hosszú magánhangzópárjaihoz igazodva - az énekelt hang hosszúságától függenek; ezután zárójelben a más országkbanországokban használt - csak a magyar írásmódtól eltérő - további változatok (ha van ilyen), írásmód szerint. A szolmizációs betűjel mindig kisbetűs.
 
{| {{széptáblázat}} style="text-align:center"
[[File:Ut queant laxis.jpg|thumb|250px|<small>Az ''Ut queant laxis'' kezdetű himnusz (kattints a képre nagyobb felbontásért)</small>]]
[[File:Guidonian hand.jpg|thumb|250px|<small>A "guidói kéz", melynek segítségével a hangokat és hangcsoportokat memorizálták</small>]]
Hagyományosan ''[[Arezzói Guido]]'' (vagy ''Guido Monaco'' vagy ''Guido Aretinus'', [[991]]-[[992]] körül – [[1033]]-[[1050]] között) itáliai [[bencések|bencés]] szerzetest tekintik a mai napig fennmaradt és egységesen használt relatív szolmizációs rendszer legkorábbi változata megalkotójának. Bár a [[gregorián ének]] gyakorlatáról szóló írásaiban nem szerepel közvetlen utalás sem a mai értelemben vett szolmizációra, sem az ennek memorizálását megkönnyítő úgynevezett "guidói kézre", széleskörű pedagógiai munkássága és más találmányai - köztük az ugyancsak korszakalkotó jelentőségű, terctávolságú vonalakra jegyzett [[notáció]] - alapján szerzősége valószínűsíthető. Guido ''Epistola de ignotu cantu'' című, bizonytalan keltezésű művében ír a szótaghoz rendelt hangmagasságok rendkívül hasznos voltáról az énekek betanításakor. Ebben található az ''Ut queant laxis'' kezdetű himnusz, melyet a ''Pál diakónus'' (720 körül - 799 körül) néven ismert szintén itáliai bencés szerzetes - költő és történetíró, a [[karoling Karoling-reneszánsz]] egyik jeles képviselője - alkotott, [[szapphói strófa|szapphói strófákban]]. Bár a dallam más szövegekkel is ismert, nincs Guido koránál korábbi előfordulása, így valószínűsíthetően ő a szerzője. A dallam a szöveg sorainak kezdő szótagjaival a [[diatonikus hangsor]] első hat hangját szólaltatja meg, emelkedő sorrendben. A szótagok tartalmazzák mind az öt [[latin nyelv|latin]] magánhangzót és hat különböző mássalhangzót. A ''Szent János-himnusz'' néven is ismert műben az énekesek ''Keresztelő [[Szent János]]hoz'' fordulnak, hogy közbenjárásával óvja meg őket a rekedtségtől:
 
{{Idézet 4|Hogy könnyült szívvel csoda tetteidnek<br>zenghessék hírét szabadult szolgáid,<br>oldd meg, Szent János, kötelét a bűntõl<br>szennyes ajaknak.
|''Pauli Diaconi Hymnus In Nativitate S. Ioannis Baptistae'', [[Sík Sándor]] fordítása<ref>{{cite book
{{cite book
| author = Sík Sándor
| authorlink = Sík Sándor
|description=Az ''Ut queant laxis'' kezdetű himnusz dallama
}}
Guido az 1025-26 körül keletkezett ''Micrologus'' című művében fektette le a rendszer elméleti alapjait. Felismerte, hogy a szótagok közvetlenül a hangminőséghez kötődnek, minden szótag a hozzárendelt hangot a hangsor fél- és egészhang-lépéseinek sorában azonosítja. Guido a mai héthangú diatonikus skála egymás melletimelletti első hat hangját egységes csoportnak tekintve egy-egy azonos szerkezetű - azonos egymásutáni egész- és félhanglépésekből álló (1-1-½-1-1) - csoportot ([[hexachord]]) épített a hangsor első és ötödik hangjára. Ezek a ''hexachordum naturale'' ("természetes hatos", ''c-d-e-f-g-a'') és ''hexachordum durum'' ("kemény hatos", innen a későbbi [[dúr hangsor|dúr]] elnevezés, ''g-a-h-c-d-e''). Ez valószínűleg a XII. század elején egészült ki a diatonikus hangsor negyedik hangjára épült újabb hatos csoporttal: ''hexachordum molle'' ("lágy hatos", ''f-g-a-b-c-d''), mely által a [[gregorián ének]]ben létrejött a hangsorban a ''b'' és ''h'' hangok váltakozása.
 
A XIII. század végétől a hangsor többi hangjára épülő újabb és újabb hexachordok alkalmazásával lehetővé vált - a hangok más és más hexachordokban elfoglalt helyének átértelmezésével (''mutatio'') - bármely félhanglépés éneklése (''musica ficta''). Ez azonban a rendszert egyre bonyolultabbá, áttekinthetetlenné és - eredeti céljával ellentétben - egyre nehezebben megtanulhatóvá tette.
}}</ref>
 
===A Tonic Sol-fa===
[[File:John Curwen by William Gush.jpg|thumb|250px|<small>John Curwen portréja (William Gush festménye, 1857 körül)</small>]]
A tulajdonképpeni mai relatív szolmizáció, országonként (nyelvenként) lényegtelen eltérésekkel.
[[File:Curwen Hand Signs MT.jpg|thumb|250px|<small>Curwennek tulajdonított, 1904-ből származó eredeti ábra a szolmizációs kézjelekkel</small>]]
A tulajdonképpeni mai relatív szolmizáció alapja, országonként (nyelvenként) lényegtelenkisebb eltérésekkel.
 
''Sarah Ann Glover'' (1785–1867) norwichi ([[Egyesült Királyság|Anglia]]) tanárnő az iskolások énektanításában alkalmazta elsőként azt a módszert, hogy a tanulókat először a hangok egymáshoz viszonyított helyzetével ismertette meg, s az egyes hangokat megkülönböztetendő a guidói szolmizációs szótagok első betűit (nagybetűsen) használta. Ez a kottaolvasás elsajátítása nélkül tette lehetővé bármely dallam gyors és egyszerű betanítását. Glover módszerét ''Scheme for Rendering Psalmody Congregational'' című, 1835-ben keletkezett írásában tette közzé.
 
===Európán kívül===
'''Kínában''' már időszámításunk előtt kialakult egy abszolút hangmagasságú tizenkéthangostizenkét hangos rendszer (''lü''), illetve vele párhuzamosan egy relatív, pentaton szolmizációs módszer. Előbbinek csak elméleti jelentőséggel bírt (hangrendszer, hangkészlet), utóbbi volt a tulajdonképpeni ([[transzponálás|transzponálható]]) használati hangsor. Ez - rendkívül praktikus volta miatt - számos távol-keleti országban is elterjedt. Kínában a IX-XIII. század között újabb, két egymásra épülő [[pentatónia|pentatóniát]] alkalmazó szolmizáció született, mely eltérésekkel ugyan, de a mai napig használatban van.
 
'''Japánban''' a szolmizációs jelölés rendkívül gyakorlatias módon együtt volt használatos - így együtt is fejlődött - a ritmikai jelekkel illetve a hangszeres fogások jelzéseivel, szoros kapcsolatban a [[gagaku]] (udvari zene) és [[nó]] (zenés dráma) művészetével. Ma a IX-XI. század során, a [[héjján]] korszakban keletkezett ''Iroha'' (伊呂波, "ABC.." vagy "alapok") című költemény szótagjait használják kvázi szolmizációs céllal (a vers egyben [[pangramma]]), ez esetben mindig [[japán nyelv|katakanákkal]] írva:
| sza || ri || ga || ma || pa || dha || ni
|}
A szótagok [[szanszkrit nyelv|szanszkrit]] szavak rövidítései, melyek állatok kiáltásaizkiáltásait jelentik, például ''pa - pancsama'' - kakukk, ''dha - dhaivata'' - béka, ''ni - nisada'' - elefánt. Ez az oktáv három külön [[tetrachord]]ra (''gráma'') bomlott, és - érdekes párhuzamban a guidói szisztémával - az első, negyedik és ötödik hangokon kezdődött. A mai klasszikus indiai zenében a szolmizációnak egy különleges alkalmazása fejlődött ki ''szargam'' (= sza-ri-ga-ma = c-d-e-f) néven, szoros összefonódásban a [[rága]] művészetével: az előadó a mű egyes részeiben a költői szöveget a hangoknak megfelelő szolmizációs szótagokkal helyettesíti, virtuóz gyorsaságú, improvizatív recitálással.
 
==Hivatkozások==