Főmenü megnyitása

Módosítások

a
pontosítás, hivatkozás
A [[ókori Görögország|görögök]] korán felismerték, hogy énekléskor a különböző [[zenei hang]]ok különböző [[magánhangzó]]khoz (különböző magánhangzókat tartalmazó [[szótag]]okhoz) rendelése a legegyszerűbb és legtermészetesebb módszer a [[hangmagasság]]ok memorizálására.
 
A görög zene szigorú szimbolikus-[[harmónia]]ielméleti arányokon nyugodott. Alapja a ½-1-1 [[hangköz]]arányú [[tetrachord]] (pl. e-f-g-h). Négy összekapcsolt illetve szétválasztott tetrachord egy kiegészítő legmélyebb hanggal (''proszlambanomenosz'') hozta létre a két [[oktáv]]ra terjedő [[hangsor]]t (''[[szüszthéma teleion]]'').
 
A hangok éneklésekor a '''te, ta, té, tó''' szótagokat használták. Az első és legfontosabb szótag a '''te''' volt (''genészeosz szümbolon''), ezt kapta a legmélyebb hang, illetve ennek első és második oktávja is. A [[szekund|félhang]]lépésekre mindig a '''ta–té''' kapcsolatot énekelték: