„Száz év magány” változatai közötti eltérés

A '''''Száz év magány''''' [[Gabriel García Márquez]] [[kolumbia]]i [[író]] [[1967]]-ben kiadott nagysikerű regénye, mely az addig elhanyagolt [[Latin-Amerika|latin-amerikai]] irodalom felé irányította a világ érdeklődését. A regény a [[mágikus realizmus]] stílusának egyik kiemelkedő alkotása, 35 nyelven, összesen több mint 30 [[millió]] példányban jelent meg világszerte.

 

A regény csak látszólag egy család, a Buendíáék története, valójában azonban sokkal mélyebb jelentéstartalmat hordoz: a műben az emberiség fejlődéstörténete is felfedezhető; a szülőföld elhagyása és az út [[Macondo]] felé értelmezhető a [[Édenkert|Paradicsomból]] való kiűzetésként ill. a negyven éves pusztai vándorlásként. A regény pedig a vadkapitalizmusban ér véget, az író saját bevallása szerint [[1928]]-ban, a nagy kolumbiai munkásmegmozdulás évében. Ez a "fejlődés" adja a regény kompozíciójának alaprétegét.

 

A regény másik, alárendeltebb szerkesztési elve az a törvény, meggondolás, hogy a világban a történések egymást ismételhetik. Ezt először az agg Ursula sejti, aki meg is ijed ettől, de a cselekménysorozatok vissza-visszatérő láncolata, ill. a családon belüli testi-lelki hasonlóság, vagy akár a nevek ismétlődése során erről mi is meggyőződhetünk. A regényben a történelem nem objektív, nem tárgyilagos – például a polgárháború során szinte semmit sem tudunk meg a másik, konzervatív oldalról –, hanem azt mindig a szereplők sorsán keresztül mutatja be.

 

A '''''Száz év magány''''' "modern" regény: az idővezetés már nem lineáris. A mű is így kezdődik: ''"Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott…"''. A "hosszú évek" mintegy száz oldalt jelent, s közben észre sem vesszük, hogy "eszébe jutott". Az író több helyen él ezzel a technikával: gyakran észrevétlenül ugrunk előre vagy vissza néhány évet, és néhány mondat, szó csak később nyer valódi értelmet (pl.: a "kivégzőosztag"). Az időtartam sem racionális jelentéshordozó a műben: így olvashatunk például húsz napos lagziról és ötéves folyamatos esőzésről. García Márquez a tájleírásokban csak a legszükségesebbekre szorítkozik. Macondóról is csak azt tudjuk, hogy egy folyó partján fekvő őserdei, [[civilizáció]]tól távoli kis falu, néhány vályogházzal.

 

Érdemes megvizsgálni a neveket: a fiúkat José Arcadiónak, Arcadiónak, Aurelianónak, Aureliano Josénak, a lányokat pedig Ursulának, Remediosnak, Rebecának, Amarantának, Amaranta Ursulának nevezik Buendíáéknál. Egy-egy nevet több személy visel, és ezek állandóan ismétlődnek, ami első pillanatra kuszává, zavarossá teheti az olvasást, holott az író csak a hagyományos dél-amerikai társadalom szülők, nagyszülők iránti tiszteletét, a szokásos névadást mutatja be olvasóinak. Ez ellen csak a "modern", Európában nevelkedett Amaranta Ursula próbál valamit tenni, szeretné, ha az utolsó Buendíát Rodrigónak neveznék, ám az apa ragaszkodik a hagyományos Aurelianóhoz.

 

Aureliano Buendía [[rendfokozat|ezredes]] központi figura a regényben, hosszú ideig az ő történetét olvashatjuk, és már azt hihetjük, a regény az ezredes életének eseményeit mutatja be, de nem, mert a történet az ő halála után is folytatódik. Külön említésre méltó jóstehetsége: előre megmondja a kis Rebeca érkezését, és saját halálának körülményeit.

 

A veszély, amire Márquez figyelmeztetni akar: a magányosság. A '''''Száz év magány''''' az egymástól való elidegenedés keserű folyamatát, gyilkos következményeit tárja fel. A Buendía hatalmas család volt, mégsem voltak igazán boldogok. Ez a társas magány nem csak a családra, hanem a párkapcsolatokra is jellemző: elhidegülés, elköltözés, boldogtalanság az, ami beárnyékolja a szerelmeket. És ez, a társas magány nem csak latin-amerikai probléma, hanem az egész XX. századi világra jellemző. Az író megpróbál választ adni erre a problémára: a kultúra, a történelem egyedül helyes útja az egymáshoz való közeledés.

 

Az ősvadon mélyén megbúvó kicsiny falu, Macondo és a Buendíák története akkor kezdődik, amikor később a kivégzőosztag előtt áll Aureliano B. ezredesnek eszébe jut az a régi délután, amelyen az apja elvitte jégnézőbe. Akkoriban Macondo alig 20 házból állt, és annyira új volt a világ, hogy sok dolognak még nevet sem adtak. Az idő múlását csak a nagy ritkán a faluba érkező cigánycsapat látogatásai érzékeltették. Vezetőjük, Melchiades minden évben a tudomány új csodáival kápráztatta el Macondot. Az ezredes apját, José Arcadio B.-t rabul ejtették a mágnesrudak, a látcsövek, a térképek, asztrolábiumok és az alkimista vegykonyha felszerelései. Annyira belefeledkezett a találmányokba, hogy elveszítette valóságérzetét. Akkoriban ő volt Macondo valamiféle szellemi vezetője; ő osztotta fel a földeket, ő jelölte ki a házak helyét, mint ahogy évekkel korábban az ő szavára indult el egy csapat férfi és asszony, hogy megkeresse a tengert.