„T–72” változatai közötti eltérés

Fejlesztése [[1967]]-ben kezdődött, amikor a már hadrendbe állított [[T–64]] harckocsik üzemeltetése során problémák jelentkeztek a motor, a futómű és az automata töltőberendezés megbízhatóságával. [[1968]]–[[1969]]-ban többféle módosított T–64-gyel végeztek teszteket. Kipróbálták a T–64A harckocsit a V–45 típusú [[dízelmotor]]ral, a [[harkov]]i Morozov Tervezőirodában kifejlesztett új hűtőberendezéssel, valamint más példányokat a V–45 dízelmotorral, a [[Nyizsnyij Tagil|Nyizsnyij Tagil-i]] Uralvagonzavod tervezőirodájának új automata töltőberendezésével és elszívó rendszerével felszerelve. Az összehasonlító tesztek a változtatásokkal a T–64 megbízhatóságának javulását mutatták. 1969 novemberében az átépített, kísérleti harckocsikba a korszerűbb és nagyobb teljesítményű, 573  kW-os (780 LE) V–46 dízelmotort építették, és a harckocsik Nizsnyij Tagilban tervezett új, nagyobb futógörgőkkel épített futóművet kapták. Ez a jelentős módosításon átesett változat kapta a ''172-es objektum'' gyári típusjelzést. A harckocsi végső fejlesztése Nyizsnyij Tagilban, az Uralvagonzavod [[Leonyid Nyikolajevics Karcev|Leonyid Karcev]] vezetése alatt álló tervezőirodában, [[Valerij Nyikolajevics Venyegyiktov|Valerij Venyegyiktov]] főkonstruktőr irányításával folyt. [[1973]]-ban a szükséges tesztek és csapatpróbát követően T–72 típusjelzéssel és '''Ural''' néven rendszeresítették a Szovjet Hadseregben.

A parancsnok az ágyútól jobbra, a tüzér balra ül. A 125 milliméteres ágyút egy 12,7  mm-es légelhárító és egy 7,62  mm-es géppuska támogatja. Egyes modellekre ágyú helyett rakétavetőt építettek. A T–72A modellt (1979 és 1985 között gyártották) lézeres célkövetővel szerelték fel, éjjellátót és új motort kapott. Többek között ilyenekkel rendelkezik India, Irán, Szíria, Algéria, Líbia, Kuvait, sőt Finnország (bár a finnek elkezdték váltásukat) is. 1985 óta csak a B modellt gyártják, ennek sokkal jobb a stabilizátora, és erősebb a motorja, ágyúja pedig 4000 méterre is ellő.