„Munkás-paraszt Vörös Hadsereg” változatai közötti eltérés

[ellenőrzött változat][ellenőrzött változat]
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
lábjegyzetek
Duneebot (vitalap | szerkesztései)
{{A második világháború utáni szovjet, orosz és ukrán harcjárművek}}
20. sor:
A VH helyzete a polgárháború elején szinte katasztrofális: a hadsereg fegyverrel való felszereltsége gyenge volt, a katonák fegyelme laza – a csapatokból az éhinségről szóló hirek hatására gyakran a hazaszökött a legénység. Mindezt betetőzte a vezetés teljes tapasztalatlansága és az ebből fakadó stratégiai és hadászati baklövések. A politikai komisszárok és a volt cári tisztek közti konfliktusok miatt is az emberi veszteségek óriásiak voltak, de a közkatonák közül hamarosan kiemelkedtek és egyre magasabb beosztásba kerültek olyan tisztek, akik a harci tapasztalataik és hozzáértésük alapján alkalmasnak bizonyultak a vezetésre. A Vörös Hadsereg pedig lassan felülkerekedett az összehangoltan támadni képtelen fehér tábornokokon, és hatalmas áldozatok árán 1921- re minden fronton visszaszorította a fehéreket. A kisebb-nagyobb összetűzések azonban még 1923/24-ig eltartottak.
 
Fokozatosan javult a VH felszereltsége is. Az angol Vickers konszerntől a Szovjetunió megvette a 6 tonnás tankuk licencét, és gyártani kezdték ennek a járműnek a szovjet változatát, T-26 néven. Az előirányzott évi gyártásszám 12 000 darab volt, ezt azonban nem tudták teljesíteni. 1940- ig mintegy 12 600-at gyártottak belőle. A T-26-os alvázát néhány önjáró löveg konstruálásánál is felhasználták ( már 1931-ben!) . Ugyanekkor indult a BT harckocsiszéria fejlesztése is, valamint a tüzérség intenzív fejlesztése – a 37  mm-es páncéltörő ágyúk vásárlását és gyártását fokozatosan leállították, felváltva őket a 45 milliméteresekkel. Új lövegkategóriákat vezettek be, a fejlődőképesnek ítélt régiek mellé – 76,2  mm, 85  mm, 100  mm, 122  mm, 152  mm, 203  mm. Az évtized végére a szovjet tüzérség minőségileg és mennyiségileg is a legjobb volt a világon, a tűzcsapásának az ereje mintegy 5-ször múlta felül a francia tüzérségét, amely a szovjet után Európában a legjobbnak számított. A remekül kiképzett és felszerelt páncélosegységekről ugyanez mondható el – a BT gyorsharckocsiknak abban az időben nem volt méltó ellenfelük, nem is szólva a szovjet villámháborús taktikáról, amely sokban hasonlított a németre, azzal a különbséggel, hogy a szovjetek már a harmincas évek közepére ki is próbálták ezt a taktikát, először hadgyakorlatokon, majd pedig Halhin-Golnál a gyakorlatban is, ahol Zsukov csapatai megverték a japán 6. hadsereget. Bebizonyosodott azonban az is, hogy a BT-k páncélzata elégtelen. A japán 37  mm- es páncéltörő ágyúk lövedékei sokszor átrepültek a harckocsin – a torony egyik oldalán be, a másikon ki.
 
A hadsereg személyi állományát a 30- as években már kizárólag hivatásos tisztek és sorkatonai szolgálatukat töltő vöröskatonák alkották. Nyoma sem volt már annak a félkatonai milíciának, ami a polgárháborús éveket jellemezte. A csapatokat úgyszólván csak támadásra képezték ki. A katonák politikai képzését szintén áthatotta a támadás mindenhatóságába vetett hit – még a gondolatát is elutasították annak, hogy a háborút saját területen kell megvívni. Mindenféle védekezési stratégiát károsnak és szükségtelennek itéltek.
63. sor:
* [[Gosztonyi Péter]]: ''A Vörös Hadsereg''. Európa Könyvkiadó, 1993. ISBN 9630755920
* Konsztantyin Plesakov: ''Sztálin baklövése''. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2007. ISBN 978-963-07-8238-8
 
{{A második világháború utáni szovjet, orosz és ukrán harcjárművek}}
 
{{csonk-dátum|csonk-tört|2005 novemberéből}}
71 ⟶ 73 sor:
 
{{Link FA|sr}}
 
[[en:Red Army]]
[[ar:الجيش الأحمر]]