„Német idealizmus” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [nem ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a Bot: következő hozzáadása: pt:Idealismo alemão |
Nincs szerkesztési összefoglaló |
||
36. sor:
[[tr:Alman idealizmi]]
[[zh:德国唯心主义]]
== Immanuel Kant (1724-1804) ==
Élete. A skót ősökkel büszkélkedő Kant Königsbergben (ma: Kalinyingrád) született egy nyergesmester fiaként. Édesanyja halála igen megnehezítette gyermekkorát és maradandó nyomot hagyott jellemfejlődésében is. Anyjától örökölte a pietizmushoz való vonzódást is - ez a lutheránus hit megújulására törekvő mozgalom volt, amely a bensőségességre, a lelkiismeret tisztaságára, az akaraterő megszilárdítására, a vallásos érzület kialakítására helyezte a hangsúlyt. Hagyományos klasszikus neveltetésben részesült a Collegium Fridericanumban; a latin nyelv szeretete, az antik Róma kulturális értékei iránti tisztelet mindvégig megmaradt a filozófus munkásságában. 1740-től egyetemi hallgató, ekkoriban a matematika és a metafizika érdekelte leginkább, de teológiai és medikusi tanulmányokat is folytatott. Az egyetemen már 1755 óta tanít magántanárként (doktori disszertációját metafizikából írta), de professzori kinevezéshez csak 1770-ben jutott. Ifjú éveiben még életvidám, társaságkedvelő képe bontakozik ki, eltérően a később kialakult magánakvaló professzortól. Pedáns úrrá változott, aki életét meghatározott rendben élte; legendák keringtek mindig azonos időben megkezdett sétáiról, valamint arról, hogy sohasem hagyta el városát, az elbeszélések szerint még a huszonöt kilométerre levő tengert sem látta.
Fő műve, „A tiszta ész kritikája” nem csak a filozófiatörténetben, hanem saját életében is fordulópontot jelentett, ez alapján szokták életművét egy „kritika előtti” és egy „kritika utáni” korszakra osztani. Főként az utóbbi korszak művei a meghatározóak filozófiatörténeti szempontból, a legfontosabbak a következők:
A tiszta ész kritikája (1781, átdolgozott kiadása 1787-ben) - ismeretelmélet, metafizika.
A gyakorlati ész kritikája (1788) - morálfilozófiai fejtegetéseket tartalmaz.
Az ítélőerő kritikája (1790) - esztétikai, művészetfilozófiai nézeteinek kifejtése.
A művek, bár külön-külön is megállják a helyüket, mégis egy komplex, összefüggő rendszer részeinek is tekinthetők. Mi ezek közül részletesen az első művel foglalkozunk.
Kant a filozófia kérdéseit több helyen következő felsorolásban összegzi:
Mit lehet tudnom?
Mit kell tennem?
Mit szabad remélnem?
Az első kérdés a metafizikához, a második az erkölcstanhoz, a harmadik a valláshoz tartozik. Ám ezekhez a kérdésekhez olykor hozzátesz még egy utolsót: Mi az ember? Ez formálisan az antropológia területe, ám ez a kérdés a legátfogóbb és legalapvetőbb, az első három is erre vonatkozik. Azt is mondhatnánk, ez a kérdések kérdése.
A kritikai fordulat - A tiszta ész kritikája
Kantnak tizenkét évre van szüksége, hogy fő művét kiérlelje; a végleges megfogalmazással azután néhány hónap alatt elkészül. A mű tétje: a metafizika sorsa. Mi az oka annak, hogy a filozófia e területe „véget nem érő viták harctere” - miért nem tudnak a gondolkodók megegyezni? Kant egy hatalmas egyeztető kísérletre vállalkozik, megpróbálván kimutatni, hogy a látszólag összeegyeztethetetlen nézetek nem zárják ki egymást; a hiba valahol máshol keresendő. E közben nem kisebb dolgok forognak kockán, mint lét, lélek, Isten, világrend, szabadság.
A korabeli tankönyvek a metafizikát két részre osztják. A metaphysica generalis alapkérdése meglehetősen általános: mi a létező, mint olyan? Minek kell teljesülni ahhoz, hogy valami létezővé váljon, miben is áll a lét? Ezek azok a kérdések, amiket hagyományosan az „első filozófia”, vagy ontológia (lételmélet) körébe szoktunk utalni. A metaphysica specialis olyan kitüntetett létezőkkel foglalkozik, mint a lélek, vagy Isten. Ide tartoznak Isten létének, vagy a lélek halhatatlanságának bizonyítására irányuló törekvések, valamint az okság és szabadság viszonyának vizsgálata (mennyiben van szabad akaratunk, teljesen alá vagyunk - e vetve az ok-okozati viszonyoknak, stb.). Mikor Kant metafizikáról beszél, ezt a felépítést tartja szem előtt.
Főművének egésze tulajdonképpen egy kérdésre adott válasznak tekinthető: a „Mit lehet tudnom?” kérdésének megválaszolására. Ehhez azonban a tudás egész építményét fel kell vázolnia. Nem elvetni akarja a régi metafizikát azzal, hogy ismeretértékére kérdez rá (mi is az pontosan, amit megtudhatunk a metafizika segítségével és mit nem); inkább új alapvetésén fáradozik.
Kant szerint az emberi ész története a dogmatizmus stádiumával veszi kezdetét. Ez főképp az újkori racionalizmusra igaz; kritikáját főleg erre építi. Ezek a gondolkodók (Descartes, Spinoza) ugyanis kimondatlanul használnak egy előfeltevést: a dolgok rendje eredendően azonos fogalmaink rendjével; gondolkodásunk szerkezetéből következtethetünk tehát a lét szerkezetére. Ezt úgy kell érteni, hogy fogalmaink elemzése révén eljuthatunk gondolkodásunk végső összetevőihez, majd ebből kiindulva, erre a logikai láncra felfűzve alapozzunk meg minden tudásunkat - azt is, aminek tárgya már gondolkodásunkon, logikánkon, fogalmainkon kívül esik. Mikor Kant dogmatizmusról beszél, főleg ezt érti alatta. Saját bevallása szerint David Hume ébresztette őt föl „dogmatikus szendergéséből”, a skót gondolkodóval az emberi ész eljutott a szkepticizmus stádiumába. Saját munkásságát úgy értékeli, mint az emberi ész utolsó stádiumához, a kriticizmushoz vezető út mérföldkövét. A „kritika” szó itt megítélést jelent; nem véletlenül hasonlítja az észkritikát „törvényszékhez”. E törvényszék előtt minden ismeretünknek igazolnia kell jogosultságát. Ennek kibontása során képet kaphatunk arról, miért is tarja Kant tarthatatlannak a gondolkodás és lét, fogalmak és dolgok között közvetlen kapcsolatot létesítő metafizikai dogmatizmust.
Milyen eszközeink vannak vélt és valóságos ismereteink elkülönítésére? Kant úgy találja, hogy bizonyos állításainkban támaszkodhatunk a „tapasztalat próbakövére. Ezeket „a posteriori” állításoknak nevezi, hívhatnánk empirikus ismereteknek is, melyekre a tapasztalat segítségével teszünk szert. Vannak azonban „a priori”, a tapasztalattól független ismereteink is. Ilyenek a matematikai és metafizikai igazságok. Egyik példája a „minden test kiterjedt” állítás. Ha megvizsgáljuk ezt az állítást, felismerhetjük rajta a tapasztalattól független ismereteink két jellegzetességét: a szükségszerűséget és a kivétel nélküli általánosságot. A szóban forgó kijelentés valóban minden testre érvényes; a kiterjedés szükségszerűen, nem esetlegesen jár együtt a testi mivolttal. Az a posteriori állítások azonban ennek híján vannak. Nézzük pl. a „minden test súlyos” tapasztalati állítást. Elég, ha csak a súlytalanág állapotára gondolunk, máris belátjuk, hogy a kijelentést sem szükségszerűség, sem általánosság nem illeti meg.
Vajon alkalmazható-e a logika az a priori állítások esetében ugyanolyan próbakőként a vélt és valóságos ismeretek megkülönböztetésére, mint amilyen a tapasztalat az a posteriori állítások esetében? Ezen a kérdésen fordul meg a metafizika sorsa. Nos, az a priori állítások egy csoportjában valóban betöltheti a logika a próbakő szerepét. A fenti példán szemléltetve: könnyű belátni, hogy a kiterjedés nélküli test - képtelenség - a test fogalma részfogalomként tartalmazza a kiterjedés fogalmát. Az ilyen kijelentések tagadása ellentmondáshoz vezet, itt tehát valóban a logika dönt az állítás érvényességéről. Ezekről a kijelentésekről elmondhatjuk, hogy olyasmit mondanak ki az alanyról állítmányként, ami annak fogalmában benne rejlik - az alanyból elemzéssel eljuthatunk az állítmányhoz. Kant ezeket analitikus ítéleteknek nevezi. Láthatjuk, hogy az analitikus ítéletek ugyan segítenek tisztázni ismereteinket, de új ismeretekhez nem juttatnak - csak azt részletezik, ami az alany „fogalmában” már benne van. Nem minden ítéletünk analitikus, vegyük példának a „minden test súlyos” kijelentést. A „súlyosság” nem részfogalma a testnek, itt az állítmány hozzátesz valamit az alany fogalmához. Ezekez az ítéleteket Kant szintetikus ítéleteknek nevezni.
Az előzőekben beszéltünk már a priori és a posteriori, másfelől analitikus és szintetikus ítéletekről. Mi ezeknek a viszonya? Egyrészt a tapasztalat mindig bővíti ismereteinket, tehát minden a posteriori ítélet szintetikus. Másrészt fogalmaink elemzése tapasztalattól független állításokban fogalmazódik meg: minden analitikus ítélet a priori. A posteriori analitikus ítélet tehát nem létezik. Mi a helyzet az a priori szintetikus ítéletekkel? Ezek az ítéletek a tapasztalattól függetlenek, mégis ismeretbővítő hatásúak. Ha meggondoljuk, pont ezek a metafizikai állítások. A metafizika „tárgyai” (Isten, lélek, szabadság) nem tapasztalatiak; valamint elmondhatjuk azt is, hogy a metafizika nem elégszik meg fogalmaink tisztázásával. Az a priori szintetikus ítéletek próbaköve azonban nem lehet sem tapasztalat, sem a logika: nincs ugyanis semmi logikai ellentmondás abban, ha tagadunk egy ilyen állítást (nézzük például Descartes ama kijelentését, hogy a kiterjedés a test egyedüli elmaradhatatlan tulajdonsága). Láthatjuk tehát, hogy a metafizika öncsalás áldozata, amikor pusztán a gondolkodás logikájából próbál a lét szerkezetére következtetni. Amint megvonjuk a megkülönböztetést analitikus és szintetikus ítéletek között, szakítunk a metafizika dogmatizmusával. Láthatjuk azt is, hogy az a priori szintetikus ítéletek lehetősége nem kizárt; ám ez még kevés, a feladat: kimutatni e kijelentések tényleges létjogosultságát. Ezt a feladatot jelöli ki Kant művének talán legfontosabb kérdése: „Hogyan lehetségesek a priori szintetikus ítéletek?”
A kérdés a már gyakran említett „próbakő” tisztázását követeli meg. Kant szerint több esetet kell megkülönböztetnünk; fontos választóvonal húzódik a matematika és filozófia között. Ugyanis a matematika is a priori szintetikus kijelentéseket tartalmaz. Kant fogalmaival élve a matematika nem fogalmak elemzését, hanem „konstrukcióját” végzi - ez a geometria esetében a szerkesztést, az aritmetika estében a műveletek végzését jelenti. Mi történik egy geometriai bizonyítás során? Fogalmakat veszünk alapul (pl. háromszög, párhuzamos), ám ezeket nem pusztám elvontan elemezzük, hanem szemléltetjük is. Ez nem azt jelenti, hogy azzal foglalkoznánk, ami szó szoros értelemben a szemünk előtt van: mikor kézzel meghúzunk egy vonalat, ez lehet többé-kevésbé girbegurba, mégis belelátjuk az egyenest. Magyarán szólva a geometriai ábrának mindig csak azokat a tulajdonságait használjuk ki, amelyeket a mértani alakzatok megszerkesztésének szabályai rögzítettek. Ezt a szemléltetést nevezi Kant „fogalmak konstrukciójának”, hasonló példa hozható az aritmetika területéről is.
Kant szerint a matematikai állítások próbaköve a fogalmak konstrukciója. A metafizikában azonban ezt nem alkalmazhatjuk: a fogalmak analízisét nem párosíthatjuk konstrukciójukkal. Továbblépésként Kant leszögezi, hogy nem tapasztalati megalapozottságú kijelentések a tapasztalati természetkutatásban is szerepet játszanak. A fizikusok pl. gyakran dolgoznak tapasztalati megalapozottságot nélkülöző hipotézisekkel, axiómákkal, melyeket később kísérleti ellenőrzésnek vetnek alá. Ilyen hipotézisek megfogalmazása nélkül nem volna világos, mire bizonyság a kísérlet (pl. Newton tehetetlenségi törvénye). Ezek a megfigyelések vezetik rá Kantot arra, hogy a metafizikában is gyökeresen új megközelítéssel próbálkozzék: vajon nem arra szolgálnak-e a metafizika tapasztalattól független megalapozottságú, mégis ismeretbővítő célzatú állításai, hogy nemcsak az említett hipotéziseknél, de még a mechanika axiómáinál is egyetemesebb érvényű princípiumokként szabjanak irányt a tapasztalati természetkutatásnak - sőt minden lehetséges tapasztalatszerzésnek? Példaként álljon itt az okság elve. Ez azt állítja, hogy mindennek, ami történik, oka van. A kijelentés nem a tapasztalatból származik, nem mond semmit a konkrét, tényleges történések tényleges okairól, mégis kimondja minden tapasztalati okkeresés legfőbb lehetőségfeltételét (lehetőségfeltételen értelemszerűen azt kell érteni, hogy ahhoz, hogy valami teljesüljön, létezhessen, ez a másik „dolog” szükséges - jelen esetben az okkereséshez a „mindennek oka van” alapelv).
Eszerint a metafizikai a priori szintetikus ítéletek próbaköve, érvényességük igazolása mégis csak a tapasztalat? Úgy tűnik, ám nem a tényleges tapasztalat, mint a tapasztalaton alapuló állítások esetében, hanem, mint megkülönböztetésképpen mondhatjuk, a „lehetséges tapasztalat”. Tételszerűen: a metafizika állításai a tapasztalat lehetőségfeltételeit fejezik ki. A metafizikai állítások legtöbbje természetesen túlmegy a lehetséges tapasztalat határán (pl. Istenre vonatkozó kijelentések), ez esetben várható, hogy a „próbakő” más értelmet fog kapni; a hagyományos ontológiát azonban Kant radikálisan ráutalja a lehetséges tapasztalatra. Az olyan, nem tapasztalati megalapozottságú kijelentések, mint az okság elve, azonban csak akkor lehetnek valóságfeltáró ismeretek (tehát akkor mondhatnak nekünk érdemlegeset a világról), ha azt feltételezzük, hogy a tapasztalatszerzés lehetőségfeltételei egyben a tapasztalat tárgyainak lehetőségfeltételei is. Ez utóbbi feltételezés kifejtése az, amit Kant „kopernikuszi fordulatának” hívunk.
Első hallásra természetesnek tűnik az a kijelentés, hogy ha ismeretekre akarunk szert tenni, a megismerendő tárgyhoz kell alkalmazkodnunk. A fentebbi feltételezés megvédéséhez azonban pont az ellenkezőre volna szükség: a tárgyak alkalmazkodjanak ismereteinkhez. Kant - némiképp félrevezetően - Kopernikusz módszeréhez hasonlítja ezt: nem mi „forgunk” a bolygók körül, hanem saját tudásunkkal, ismereteinkkel közelítünk hozzájuk, megfigyeléseinket ezeknek fényében, ezekhez alkalmazkodva végezzük, nem mi próbálunk alkalmazkodni a bolygók adottságaihoz. Ez tulajdonképpen az antropológiai fordulat radikális végigvitele a metafizikában, a „Mi az ember?” kérdésének középpontba állítása.
Mi jellemzi az ember esetében az ismeretek tárgyakra vonatkozását? Ha azt válaszolnánk, hogy képzeteink passzív lenyomatai a dolgoknak, megmaradhatnánk annál, hogy ismereteinknek kell a tárgyakhoz alkalmazkodniuk. A másik véglet az volna, ha az isteni elméhez hasonlóan teremtőerőt tulajdonítanánk magunknak - ha képzeteink teremtenék a dolgokat. Az emberi elme valahol a kettő között helyezkedik el - ebből adódik minden nehézség. Az a priori szintetikus ítéletek pont elménk aktivitásáról, „teremtő erejéről” tanúskodnak (mi alkotjuk a természettörvényeket megfogalmazó hipotéziseket). Az elme öntevékenységét emeli ki a kopernikuszi fordulat; az ehhez kapcsolódó filozófiai álláspontot transzcendentális idealizmusnak nevezzük. Ne tévesszen meg bennünket az „idealizmus” kifejezés: Kant nem kérdőjelezi meg a dolgok tőlünk független létét; úgy véli azonban, hogy a jelenségekben tapasztalható rend és szabályszerűség nem az önmagukban vett dolgok sajátja, hanem az emberi elme öntevékenységének a műve. Mit jelent a „transzcendentális” kifejezés? „Transzcendentálisnak nevezek minden olyan megismerést, mely nem annyira a tárgyakkal foglalkozik, mint inkább azzal a móddal, ahogyan mi tárgyakat megismerünk, amennyiben ez a megismerés a priori lehetséges.” Ebben a kijelentésben az ismeretelméleti és antropológiai fordulat összegződik - ez a transzcendentális filozófia alapja.
A transzcendentális filozófia kiinduló elveinek lefektetésekor Kant szétválasztja az emberi elme két egymásra visszavezethetetlen képességét: Mivel elménk nem isteni és végtelen, ahhoz, hogy egy dolog, vagy tárgy adott legyen számunkra, nem lég azt csupán az értelmünkkel elgondolni; szükség van az érzékszervi észlelés, vagy „szemlélet” képességére is. Ezt Kant „érzékiségnek” nevezi és végességünkre utal. A két képesség csak együttműködve nyújthat ismeretet: „Gondolatok tartalom nélkül üresek, szemléletek fogalom nélkül vakok”.
Milyen végső szemléleti és fogalmi elemekből tevődnek össze ismereteink, miként lehetséges eme végső elemek összekapcsolása - ez alkotja A tiszta ész kritikájának gerincét. A különböző ismeretek során állandónak maradt végső elemeket Kant az ismeretek „formáinak” nevezi. Ezek nem tapasztalatiak és két csoportra bonthatók: érzéki szemléletre és értelmi gondolatokra. Az érzéki szemlélet formái a tér és az idő: nincs érzéki szemlélet nélkülük, de tér és idő sincs érzéki szemlélet nélkül - ez a transzcendentális idealizmus egyik sarkköve - csak emberi álláspontról beszélhetünk róluk. Ha nem lesz már ember a földön, a dolgok „magukban” továbbra is létezni fognak, ám az időben és térben való megjelenést mi „adjuk hozzá”. Ezen a ponton kell megemlítenünk a „jelenségek” és a „magukban való dolgok” különbségét: számunkra a dolog jelenségként jelenik meg csupán - róla csak azt tudhatjuk, ami számunkra megjelenik. Hogy milyen a dolog „magában”, azt nem tudhatjuk, a dolog „mivolta” számunkra elvileg megismerhetetlen. Az értelem gondolati formáinak taglalása során Kant állítások és létezők különböző fajtái között kísérelt meg kapcsolatot teremteni - az arisztotelészi „kategóriatant” új alapokra helyezni (kategóriák pl. a minőség, mennyiség) - ez talán az elmélet legvitathatóbb része - részletezésétől eltekintünk. Az ismeretek végső elemeinek összekapcsolásával kapcsolatban az öntudat funkciója emelendő ki. Mikor képzeteink összevisszaságában, a minket ért benyomások sokféleségében rendet teszünk, a különböző képzetekből tárgyi egységet hozunk létre (pl. az asztal formáját, színét, szagát, stb. nem elkülönülten szemléljük, hanem egy tárgyra vonatkoztatjuk.) Ez Kant szerint elválaszthatatlan az öntudattól: nincs olyan szemlélet, amit az „én gondolom” képzete - bár nem mindig tudatosan - ne kísérne, de fordítva is igaz: nincs öntudat tárgytudat nélkül.
Számot vetettünk tehát a hagyományos ontológia legfőbb kérdéseivel - mi lesz a metaphysica specialis által felvetett problémákkal? Kant számára ez még fontosabb az előzőeknél is; Isten lélek halhatatlanság, szabadság, halhatatlanság és világlátás tisztázása a transzcendentális filozófia végső tétje marad. Ám az az észrevétel születik, hogy ezek a kérdések nem a tudás körébe tartoznak, hanem az erkölcsi cselekvés szükségletei vetik fel őket. Ez már átvezet az „elméleti ész” területéről a „gyakorlati ész” területére. A fogalmak tisztázásához fontos megemlítenünk, hogy az elméleti ész itt tágabb jelentésben a fogalmi megismerés képességét jelenti. A „tiszta ész” - melynek határainak kijelölésére, „kritikájára” Kant vállalkozik - az a priori szintetikus ítéletek képességét jelenti. A lélek halhatatlanságára irányuló fejtegetések során azonban úgy tűnik, ezt a képességünket elválasztjuk az érzéki szemléletek képességétől. Ez indokolja, hogy szűkebb jelentéseként az elméleti észnek bevezesse Kant a „spekulatív ész” terminust. A spekuláció igényeit szigorú bírálat illeti meg. Mihelyt ugyanis a megismerésben a fogalmi gondolkodást megkíséreljük elválasztani az érzéki szemlélettől, tévkövetkeztetések áldozatai leszünk. Emberi ismeret tehát csak a lehetséges tapasztalat határán belül születhet (csak ezen a területen van „próbakövünk”). Ebből azonban nem következik, hogy a gondolat e határokat át ne lépné. Az ész - immár az értelemtől különválva - képes időn és téren kívül eső tárgyakról is gondolatot alkotni. A tudás határait megvonjuk, de teret nyitunk a tett és a remény számára - ez már azonban nem a „tiszta ész”, hanem az erkölcstan, az etika területe.
| |||