„Ezzelino da Romano” változatai közötti eltérés

Apja, II. Ezzelino, aki viharos élet után szerzetes lett, régi német lovagcsaládból származott, mely [[II. Konrád német-római császár|II. Konrád császártól]] Onara és Romano várakat nyerte hűbérül s mely nemsokára Olaszország leghatalmasabb nemesi családjainak egyike lett. Már kora ifjuságától, [[1208]] óta vett részt a szomszéd városokkal folytatott harcokban. [[1223]] júniusában a Trevizó vidékén fekvő birtokokat örökölte. Azután a [[verona]]i nemességgel vállvetve harcolt a polgársággal, de csellel élve, odavitte a dolgot, hogy a lakosság egy része őt [[podesta|podestának]] választotta. Hogy ebben az állásban megmaradhasson, a ghibellinek ellen küzdött és többi között [[VII. Henrik német-római császár|VII. Henrik]] elől a veronai szorosokat elzárta. De szigorával és erőszakával maga ellen izgatta a nemességet, mely őt 1228-ban megbuktatta. Ekkor [[Vicenza]] és [[Padova|Padovával]] is meggyűlt a baja, ezért szorult helyzetében II. Frigyeshez közeledett, akinek [[1232]]. [[március 29]]-én [[Cividale]]ban hűséget esküdött, ezt követően a lombard liga tagjai ellen támogatott. A császár viszont az elfoglalt városok fölötti hatalommal ruházta föl és feleségül adta hozzá természetes leányát, Selvaggiát (1238. május 23.) Utána még jobban irtotta a [[guelfek]]et; elfoglalta Vicenzát, Veronát, [[Feltre|Feltrét]], [[Bassano|Bassanót]], [[Belluno|Bellunót]] és nemsokára egész észak-kelet Itáliát. Életét és hatalmát féltve, kivégeztette Padova és Verona legelőkelőbb családjait.

 

 

Ezzelino sorsát több költő énekelte meg: Cantúgrave regényt, [[Joseph von Eichendorff|Eichendorff]] drámát, Pfizer G. pedig románc-ciklust irt róla.