„Dinamika (zene)” változatai közötti eltérés

[nem ellenőrzött változat][nem ellenőrzött változat]
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Nincs szerkesztési összefoglaló
Nincs szerkesztési összefoglaló
4. sor:
 
A '''dinamika''' (az ógör. δύναμις = erő szóból) a zenei hangerősség mértéke. A tárgy természetéből adódan nem [[egzakt mennyiség]], hanem [[szubjektív]] fogalom, amely többek között függ az előadó és a hallgató fizikai távolságától, a hangzó tér [[akusztika|akusztikájától]], a hangforrás (hangszer, énekes vagy előadóegyüttes) minőségétől, és nem utolsósorban a zeneszerző, az előadó és a hallgató szubjektív felfogásától.
 
==A fogalom kialakulása==
 
A 18. századig a zeneszerzők a dinamika megállapítását (a zenei hangzás sok más tulajdonságával együtt) az előadói kompetencia körébe sorolták. A korstílus egységesebb volt, a kor előadói gyakorlatának elsajátítása sokkal inkább része volt a hivatásos muzsikus képzésének, és a zeneszerzői és előadói tevékenység sokkal kevésbé különült el egymástól, mint a későbbi korokban.<ref>A dzsesszben és más 20-21. századi könnyű- vagy szórakoztató zenei irányzatokban ez a tendencia megváltozik: az előadói és a zeneszerzői tevékenység ismét szorosan egybefonódik.</ref> A középkor, a reneszánsz és a korai barokk zenében nagyrészt a közmegegyezés, a korstílus általánosan elfogadott szabályai határozták meg a hangerősséget. Még [[Johann Sebastian Bach|J. S. Bach]] és kortársai is rendkívül takarékosan, és csak kivételes esetekben éltek a dinamikai jelzésekkel. Olyankor alkalmazták őket, amikor valamely, a kor gyakorlatától eltérő dinamikai magoldást vártak el az előadótól. Jellemző, hogy a ma általánosan ismert dinamikai kottajelek sem alakultak ki a 18. század végéig, a [[bécsi klasszika]] zeneszerzőinél is bőven találunk még a maitól eltérő, gyakran következetlen írásmóddal használt, pl. ''forte'', ''for'', ''piano'', ''pian'', ''crescen'', ''dimin'' stb. dinamikai jelzéseket. A 18. század derekától, elsősorban a [[mannheimi iskola]] zeneszerzőinek tevékenysége nyomán, a dinamika egyre inkább a tudatosan használt zeneszerzői eszköztár részévé válik, célzatosan az érzelmi-hangulati hatáskeltés és -fokozás szolgálatába állítva. A dinamikai jelzések nem javaslatok többé, hanem kötelező érvényű utasítások az előadó számára, amelyek a zenemű elválaszthatalan részét képezik. [[Ludwig van Beethoven|Beethovennél]], és különösen a [[romantika|romantikus]] zeneszerzőknél a dinamika egyenesen [[kompozíció (zene)|kompozíciós]], [[zenei forma|forma]]alkotó elemmé válnak. [[Robert Schumann|Schumann]] a zenemű előadói jelekkel való berendezését a darab "második megírásának" nevezi.<ref>R. Schumann: Gesammelte Schriften II. köt. Közr.: M. Kriesig, Lipcse, 1914</ref>
 
 
<references/>