„Statárium” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
Buda (vitalap | szerkesztései) aNincs szerkesztési összefoglaló |
csonktalanítva |
||
1. sor:
A '''statárium''' sajátos szabályok alapján történő rögtönítélő bíráskodást jelent. Általában kivételes közrendészeti és közbiztonsági állapotok idején alkalmazzák súlyosabb bűncselekményekkel megvádoltakkal szemben. A latin eredetű elnevezés eredetileg azt jelentett, hogy a bíróság állva hozta meg a döntését, ezért a statáriális bíróságot magyarul ''lábon álló bíróságnak'' is nevezték.
A statáriális eljárás során a bírósági tanács egyetlen tárgyalás után egyhangúlag hozza meg ítéletét, ami általában csak halálbüntetés vagy felmentés lehet, fellebbezésre és kegyelemre nincs lehetőség, a végrehajtásra pedig haladéktalanul sor kerül. Alkalmazására (bevezetésére) csak rendkívüli esetekben, az államrendet vagy a közbiztonságot súlyosan fenyegető vagy megzavaró körülmények között kerül sor. Ilyen körülmények különösen a [[háború]], forradalom vagy súlyos természeti katasztrófa.
Hasonló körülmények [[szükségállapot (politika)|szükségállapot]] bevezetésére is alapul szolgálhatnak, de ebben az esetben nem csupán a bíráskodás, hanem az állam egyéb feladatainak ellátását is rendkívüli szabályok határozzák meg.
== Története Magyarországon ==
Magyarországon a rögtönítélő bíráskodás nyomai már a 15. században megjelentek a vármegyei törvényszékek joggyakorlatában, a 18. század második felére pedig már pontos szabályai is rögzítettek voltak. A statárium első központi szabályozása II. József királytól származik. Statárium bevezetésére kezdetben maga a király, 1800-tól a nádor is jogosult volt.
1849-ben, a szabadságharc alatt ''vésztörvényszékeket'' állítottak fel a belső ellenség felszámolására, a szabadságharc leverését követő abszolutizmus éveiben pedig a betyárvilág felszámolására alkalmazták a rendkívüli bíráskodást. A dualizmus első felében, mivel a közbiztonság egyes vidékeken továbbra is bizonytalan volt, egy belügyminiszteri rendelet alapján a [[törvényhatóság]] (vármegye) kérésére vezethettek be statáriális bíráskodást annak területén.
1897-től másfél évtizeden át a magyar jog nem ismerte a statárium intézményét, 1912-ben azonban törvény hatalmazta fel a kormányt bevezetésére, amire sor is került az első világháború alatt a hűlenség, a lázadás, a gyilkosság, a rablás, a gyújtogatás, a vízáradás okozása, a közlekedési és távközlési létesítmények károsítása és néhány más, tételesen meghatározott bűntettre kiterjedően. A Tanácsköztársaság alatt szintén alkalmazták a rögtönítélő bíráskodást.
A statáriális bíráskodás addigi legszélesebb kiterjesztésére a Horthy-rendszer kezdetén került sor 1920-ban, például a magánlaksértésre és a zsarolásra is alkalmazták a rendkívüli szabályokat. A következő bő évtizedben többször is statáriumot hirdettek, például az 1931-es biatorbágyi merénylet után több mint egy évre. A Horthy-rendszer végére a rendkívüli bíráskodás már-már normává vált, az 1939-es honvédelmi törvény felhatalmazta a kormányt, hogy elrettentő céllal az egész ország területére és bármely (!) bűntettre kiterjedően rögtönítélő bíráskodást vezessen be.
A második világháború után a közbiztonság helyreállítására a kormánynak adott lehetőség ismét majdnem egy évtizedig fennállt, csak 1954 tavaszán szűnt meg a rögtönítélő bíráskodás alkalmazásának lehetősége. 1956. december 11-én azonban ismét bevezették a gyilkosságra, gyújtogatásra, rablásra, lőfegyver, lőszer stb. tartására és néhány más súlyos bűncselekményre.
A rögtönítélő bíráskodást végül több mint fél évszázaddal ezelőtt az 1957. évi 62. törvényerejű rendelet szüntette meg Magyarországon 1957. november 3-ai hatállyal.
== Források ==
* {{cite book
|author= Pomogyi László
|authorlink= Pomogyi László
|title= Magyar Alkotmány- és Jogtörténeti Kéziszótár
|publisher= Mérték Kiadó
|year= 2008
|location= Budapest
|id= ISBN 9789639889231}}
[[en:Martial law]]
| |||