„ZSZU–23–4” változatai közötti eltérés

3 362 bájt törölve ,  11 évvel ezelőtt
a
Visszaállítottam a lap korábbi változatát: 188.36.132.110 (vita) szerkesztéséről Kavics szerkesztésére
a (Visszaállítottam a lap korábbi változatát: 188.36.132.110 (vita) szerkesztéséről Kavics szerkesztésére)
 
A '''ZSZU–23–4''' [[Szovjetunió|szovjet]] önjáró légvédelmi löveg. Az [[1960-as évek]] elején ki az elavult [[ZSZU–57–2]] leváltására. Sorozatgyártása 1964-ben kezdődött. Elődjéhez képest kisebb volt a lőtávolsága, azonban a lokátoros tűzvezetés és a megnövelt tűzgyorsaság ezt kompenzálta. Az alváza a [[PT–76]]-os úszó harckocsi főelemeire épült. Képes volt 180-fokos félkörív mentén tűzfalat vonni maga elé a magasba. A Szovjetunió széles körben exportálta többek közt Egyiptomnak is, akik számos izraeli repülőgépet lelőttek vele az 1973-as arab-izraeli háború során. A vietnami háborúban az észak-vietnámi erők is bevetették a típust, mellyel jópár amerikai gépet sikerült lelőniük.
Az első teljesen radarvezérelt szovjet AA fegyverrendszer fejlesztésének kezdete a 60-as évek elejére nyúlik vissza. 1964-től került a csapatokhoz, de hivatalosan csak egy év múlva publikálták. Fő feladata az elavult ZSU-57-2 leváltása volt. A csapatlégvédelem ekkorra már nem csak a hagyományos légvédelmi fegyverekre korlátozódott, hiszen megjelentek a föld-levegő rakéták, és egyre szélesebb körben alkalmazták a radartechnikát. Tervezésekor a könnyűfém páncél alkalmazásával sikerült a mozgó tömeget 20 t alá csökkenteni, a 280 lóerős vízhűtéses soros dízelmotor alkalmazásával a löveg sebessége megközelítette a 60 km/h-t, akciórádiusza pedig a 400 km-t. Ennek ára a páncélzaton látszott meg leginkább, ennek vastagsága sehol sem érte el a 10 mm-t. Kezelőszemélyzete 4 fő: a vezető a törzsben, a parancsnok, az irányzó/lövész és a távmérő a toronyban foglaltak helyet. A vezetőállásban többek között passzív éjjellátó berendezés segítette a jármű irányítását. Az IR periszkóp és reflektor együttes használatával a látótávolság éjszaka 200-250 méter között volt. Az RPK-2-es („Gun Dish”) radar a 14,6-15,6 GHz-es frekvencián, a "J" sávban dolgozott, rendelkezett ellenség/barát felismerő rendszerrel. Jeleit a célkereső komputer 30 másodperc alatt dolgozta fel, ennyi idő alatt került a rendszer tűzkész állapotba. A radar hatósugara detektáló üzemmódban 12, célkövető módban 10 km volt. Az azonosított céltárgyat a beépített optikai eszközök segítségével közvetlen irányzással is megsemmisíthették. A korai változatok jellegzetes problémája volt – az elektroncsövek alkalmazásából adódóan - a torony berendezéseinek túlhevülése. Ezt később a szilárdtest félvezetők alkalmazásával sikerült megoldani. Az R-123M típusú rádió adó-vevő a 20-51 Mhz-es tartományban, 20 W kimenő teljesítmény mellett, kb. 28 km-es távolságig biztosította a kommunikációt a fegyver és a harcálláspont között.
 
A nagyméretű 360 fokban körbe fordítható toronyban kapott helyet a 4db AZP-23 típusú 23 mm-es L/81 csőhosszú gépágyú. A torony forgató mechanizmusa kísértetiesen hasonlít a Pz III/IV harckocsikon alkalmazott megoldásra. A fegyver -4, +85 fok között volt irányozható, függőleges/vízszintes lőtávolsága 2500/7000 m. Lőszerjavadalmazása 2000 db volt, ami a magas tűzgyorsasság (1000 lövés/perc) mellett nem tűnt soknak. Valószínűsíthető, hogy a fegyver használata során rövid sorozatokkal operáltak. A rakaszokban általában minden 3. HE lőszer után egy AP típusú került betárazásra, így egy-egy 60 lövéses sorozattal kb. 11,4kg tömegű lövedék zúdult 970m/sec sebességgel a cél felé. Ekkora tűzerőnek nem sok repülőeszköz tudott ellenállni. A harceszközt 1968-tól egyre nagyobb számban gyártották, majd a 70-es évektől a Varsói Szerződés majd minden országában rendszeresítették, és a Közel-Keleten is jelentős számban állították hadrendbe. Az eredeti változaton számos fejlesztést hajtottak végre, korszerűsítették elektronikáját, megnövelték a radar hatótávolságát, ellátták túlnyomásos NBC berendezéssel, belső terét klimatizálták, valamint erősebb motort kapott
 
==Műszaki adatok==
55 886

szerkesztés