„Történelemfilozófia” változatai közötti eltérés

a
nincs szerkesztési összefoglaló
(ujabb magyar irodalom)
a
A „történelem filozófiája” kifejezést [[Voltaire]] használta először, és a [[felvilágosodás]] programját követve, szekularizált formában, az isteni [[gondviselésre]] nem hivatkozva írta meg a világtörténelmet. [[Istenbe]] és a keresztre feszítettbe vetett hit elvesztésével a felvilágosult történetfilozófia központi problémája lett a teodícea kérdése. Az emberi észbe és haladásba vetett hitre változtatott keresztény eszkatológiai gondolat a francia felvilágosodás képviselői mellett (mint például Voltaire, [[Condorcet]] vagy [[Jean-Jacques Rousseau|Rousseau]]) a német idealizmus legfontosabb szerzőinek ([[Kant]], [[Hegel]], [[Schelling]]) is központi témájává vált.
 
A [[ciklikus]]an fejlődő (emelkedő és hanyatló) történelem képét – bizonyos antik illetve [[Ibn Khaldúntól]] származó előzmények után – a XX. században [[Oswald Spengler]] vázolta fel A Nyugat alkonya című munkájában. Spengler nyomán [[A.Arnold J. Toynbee]] is jelentős történelemfilozófiai megállapításokra jutott, továbbárnyalva a ciklusos történelenképet. Velük és a történelem haladását valló gondolkodókkal szemben [[Julius Evola]] az emberiség, a kultúra és a társadalom involúciós (degenerálódó) folyamatát vélte felismerni.
 
A XX. század végén [[Francis Fukuyama]] ''[[A történelem vége és az utolsó ember|A történelem vége]]'' című munkájában úgy vélte, az emberiség a globalizálódott világgal, és a kommunista és a kapitalista világrend nagy szembenállásának megszűntével eljutott történelmének végére. [[Samuel Huntington]] azonban a történelem lehetséges folytatásának a kultúrák közti háborúk kialakulását látta (A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása).