„Erős kölcsönhatás” változatai közötti eltérés

[[Ernest Rutherford]] [[1911]]-es [[Rutherford-kísérlet|kísérletében]] kimutatta egy kis méretű nagy tömegű [[atommag]] létezését az [[atom]]ok belsejében. Eleinte úgy gondolták, hogy a mag [[proton]]okból és [[elektron]]okból áll – ezzel azonban nem lehetett megmagyarázni az atommagok nagy stabilitását –, mígnem [[James Chadwick]] [[1932]]-ben a [[neutron]] felfedezésével be nem bizonyította, hogy töltött protonokból és semleges neutronokból. A magban tehát csak pozitív töltések voltak, fel kellett hát tételezni egy új '''erős kölcsönhatást''' a [[nukleon]]ok – protonok és neutronok – között, ami képes legyőzni a protonok elektromos taszítását.

Ekkoriban a protonokat, neutronokat, majd a később felfedezett egyre több [[hadron]]t még valódi elemi részecskének, azaz [[alapvető részecske|alapvető részecskéknek]] gondolták, ezért a köztük ható erőket gondolták az elsődleges erős kölcsönhatásnak, s nem csak maradék kölcsönhatásnak. [[YukawaJukava Hideki]] megpróbált egy [[YukawaJukava-potenciál|potenciált]] találni az erőtér leírására, ahogy az 1/r-es potenciál kitűnően leírja az elektrosztatikus erőket. Eredménye egy bizonyos fokig közelítésként működik, de máig sem sikerült megtalálni az erős kölcsönhatást jól leíró potenciált.

Az erős kölcsönhatást nagy energiájú szórások esetén az [[1965]]-ben a [[Moo-Young Han]], [[Nambu Joicsiro]] és [[Oscar W. Greenberg]] által javasolt új belső kvantumszám a ''szín'' SU(3)-terén alapuló [[kvantumtérelmélet]]nek a [[kvantumszíndinamikakvantum-színdinamika|kvantumszíndinamikánakkvantum-színdinamikának]] sikerült leírnia. Az elmélet [[1973]]-ra vált általánosan elfogadottá.