A '''keleti újlatin nyelvek''' az [[újlatin nyelvek]] egyik ága, amelybe a [[román nyelv]], az [[aromán nyelv]], a [[meglenoromán nyelv]] és az [[isztroromán nyelv]]<ref>A keleti újlatin nyelveket autonóm nyelveknek tekintő nyelvészek: G. Giuglea, Alexandru Graur, Ion Coteanu.</ref>, valamint – a hagyományos nyelvészeti felosztás szerint – a már kihalt [[dalmát nyelv]]<ref>Lásd: [[A világ nyelvei]]: '''újlatin nyelvek''', p. 1469.</ref> tartozik. Az előbbieket (vagyis a román nyelvváltozatokat) a [[románok|román]] nyelvészek többsége<ref>Gustav Weigand, Ovid Densuşianu, Sextil Puşcariu, Alexandru Rosetti, Theodor Capidan stb.</ref>, valamint ''[[A világ nyelvei]]'' szaklexikon is, nem különálló nyelveknek, hanem a román nyelv [[dialektus]]ainak tekinti; ebben az értelmezésben a tulajdonképpeni [[sztenderd nyelvváltozat]] a dákoromán dialektus. A keleti újlatin nyelvek egy közös, a nyelvészek által [[proto-román nyelv|proto-románnak]] nevezett nyelv felbomlásából származnak, amely folyamat a [[10. század|10.]] és a [[13. század]] között zajlott le.
A keleti újlatin nyelvek hangtani és nyelvtani tekintetben együttesen állnak szemben a '''[[nyugati újlatin nyelvek]]kel'''; a két csoport között pedig átmenetet alkot az irodalmi [[olasz nyelv]], valamint a dél-itáliai [[dialektus]]ok.
