„Népiesség” változatai közötti eltérés

Nincs méretváltozás ,  9 évvel ezelőtt
a
kékít
(Egy bővítendő gigacsonk, amire viszont szükség van)
 
a (kékít)
A 19. század folyamán, a [[romantika]] virágkorában hirdették meg programszerűen a népköltészet stíluseszményének beemelését az egyes nemzeti irodalmakba. A [[monda]]-, [[népmese]]-, [[népballada]]- és [[népdal]]gyűjtésekkel kiegészített mozgalom előkészítői között tartják számon a német nyelvterületen alkotó [[Johann Gottfried Herder]]t és a [[Grimm fivérek]]et. A közép-európai romantikus irodalmakban a nemzeti irodalom felfrissítése mellett a polgári politikai küzdelmek fontos tényezőjévé is vált a hagyományos népköltészet feltérképezése és megjelenítése a műköltészet nyelvén.
 
Jóllehet a magyar népköltészet formakincse a korábbi szerzők munkásságában is megjelent ([[Fazekas Mihály]], [[Csokonai Vitéz Mihály]], [[Vörösmarty Mihály]]), Magyarországon a tudatosan alkalmazott népies irodalom virágkora az 1840-es–1870-es évek közé tehető, s elsősorban [[Erdélyi János]], [[Arany János]], [[Tompa Mihály]], [[Lévay József]], [[Petőfi Sándor]], [[GyulayGyulai Pál (irodalomtörténész)|GyulayGyulai Pál]] és [[Szász Károly (író)|Szász Károly]], később pedig [[Dömötör János]], [[Vargha Gyula]], [[Kozma Ferenc (költő)|Bárd Miklós]] és [[Kozma Andor]] munkásságában teljesedett ki. A magyar irodalmi népies-nemzeti irány fő jellemzője, hogy a [[19. századi magyar irodalom|reformkori magyar líra]] romantikus sajátosságaira és a népies nyelvi hagyományra támaszkodott, de erősen megszűrte és stilizálta mindkét tradíciót, illetve élményvilágot. A népies hangvételű versekre az [[elégia|elégikus]] hangnem, a rezignált kifejezésmód, a zárt műalkotások esztétikai harmóniája jellemző.
 
A 19. század utolsó harmadában a népnemzeti irány hanyatlásnak indult, többen megkérdőjelezték a politikai-társadalmi hátterét vesztett irányzat korszerűségét és létjogosultságát. A századfordulón kibontakozó új népiesség egyfelől nem terjedt túl a külsőségekben – szóhasználatban, nyelvezetben stb. – megnyilvánuló epigonizmus keretein ([[Pósa Lajos]], [[Szabolcska Mihály]] vagy [[Gárdonyi Géza]] Göre Gábor-történetei), másfelől a [[népi írók]] 1930-as években meghirdetett mozgalmát készítette elő a népiesség mint stílusirányzat esztétikai és szemléleti átértékelésével ([[Gárdonyi Géza]], [[Tömörkény István]], [[Móra Ferenc]]).