„Földtan” változatai közötti eltérés

egy bájt hozzáadva ,  12 évvel ezelőtt
a
[ellenőrzött változat][ellenőrzött változat]
A földtani kutatás alapvetően ''induktív'' — ez alatt azt értjük, hogy a jelenségeket először részekre bontja, az egyes részjelenségeket külön-külön vizsgálja, majd a részeredményeket egyesítve alkotja meg a szintézist.
 
A tudományos vizsgálódás három fő módszercsoportja közül a földtudományban az ''empírikus'' megközelítés dominál, azaz elméleteit a jelenségek és azok következményeinek megfigyelése alapján állítja fel; az okoraokokra rendszerint a megfigyelt következményekből következtet vissza. Az ''experimentális'' megközelítés szerepe csak egyes szűk résztudományokban (ilyen a [[kőzetmechanika]] és a [[mikrotektonika]], a [[kőzettan]] egyes, a mélységi kőzetek keletkezését tanulmányozó ágai, a [[geofizika]] némely részterületei stb.) válik alapvetővé. A ''teoretikus'' (elméleti) megközelítés sokáig teljesen spekulatív volt, ezt az időszakot nem is tekinthetjük a tudomány mai értelmében vett földtudománynak. A 20. század második fele óta, mióta mind több elképzelést vagyunk képesek számítógépes modellekkel ellenőrizni, a teoretikus módszerek jelentősége egyre nő.
 
Alapvető kutatási irányelve az ''aktualizmus'', azaz a maiság: ennek lényege az, hogy a mai folyamatok eredményeiből, termékeiből következtet arra, hogy az ősidőkből ránk maradt, hasonló termékeket is efféle folyamatok hozhatták létre. Éppen ezért az ilyen jelenségeket vizsgáló, úgynevezett ''aktuálgeológia'' és a [[természeti földrajz]] átmenete folyamatos, közöttük éles határ nem vonható (egyes vélemények szerint az egész aktuálgeológia valójában természeti földrajz). Hasonlóképp elmosódik az ősi élő szervezeteket vizsgáló [[paleontológia]] (''ősdögészet'', avagy mindközönségesen ''dögészet'') és a ma élő szervezetek tudománya, a [[biológia]] határa is.