„Etióp ortodox egyház” változatai közötti eltérés

V. Ijaszu etióp császár
(Zauditu etióp császárnő)
(V. Ijaszu etióp császár)
Tevodrosz halála után négy évvel IV. Johannész (1872-1889) lépett a trónra, aki addig soha nem látott mérvű muszlim-ellenes kampányba kezdett. Ennek mindenekelőtt az volt az oka, hogy Johannésznek előbb az egyiptomiakkal kellett harcolnia, akik dél felé terjeszkedtek, majd a harcos szudáni iszlám fundamentalisták (mahdisták) ellen küzdött. A birodalomban élő muszlimokat talán jogosan, talán jogtalanul azzal gyanúsította, hogy potenciális szövetségesei a keresztény Etiópiát fenyegető muszlim hatalmaknak. Ezért 1878-ban ő is zsinatot tartott, amelyen nemcsak a keresztény dogma egységét kívánta megteremteni (a nem-tevahido hívőket nyelvük kivágásával fenyegették), hanem a birodalom vallási egységét is. Szabályos hadjárat indult a birodalom muszlimjai ellen, akik között ekkorra már főurak és magas rangú állami tisztviselők is voltak. Egyes számítások szerint Johannész uralkodása alatt több százezer muszlimot kényszerítettek megkeresztelkedésre, vagy arra, hogy fegyvert fogjon hitének védelmében. Johannész végül a mahdisták elleni harcban esett el. Egyháztörténeti szempontból jelentős, hogy Johannész volt az első, akinek kívánságára az alexandriai patriarcha az abun mellé további négy püspököt szentelt fel Tigré, Volló, Begemder és Godzsam élére. Azonban az abun és a négy püspök továbbra is egyiptomi volt.
 
Utódja, a modern Etiópia megteremtője, [[II. Menelik etióp császár|II. Menelik]] (1889—1913[[1889]]–[[1913]]) békés reformer volt, aki talán azért tanusított nagyfokú toleranciát vallási tekintetben, hogy a békés hátország biztosítsa a nyugalmat hódításaihoz és az európaiak elleni védelemhez. Menelik uralkodása első felében hódító hadjáratok során csaknem egyharmadnyi területtel növelte meg a birodalmat. Míg a nyugati hódítások során főképp pogány népek kerültek etióp uralom alá, addig keleten (Harar, Ogaden) zömmel muszlimokat olvasztott a birodalomba. Etiópia számszerű keresztény dominanciája ekkor borult fel, hiszen ettől kezdve máig a muszlimok és keresztények száma nagyjából azonos. A számszerű kiegyenlítődés logikus következménye volt az iszlám követőinek egyre nagyobb befolyása is, bár politikai hatalomhoz sokáig csak tartományi szinten jutottak.
 
[[1913]]-ban Menelik unokája, Jaszu[[V. Ijaszu etióp császár|V. Ijaszu]] került trónra (1913—1916). Ezzel szokatlan helyzet alakul ki a birodalomban, mert Jaszu apja eredetileg muszlim volt, aki megkeresztelkedett, és egész neveltetése az iszlám jegyében telt. Nem csoda hát, hogy intézkedései kedveztek a muszlimoknak, ami kiváltotta az egyház nagyfokú ellenállását. Régebben szokás volt JaszuV. Ijaszu tevékenységét keresztényellenes magatartásként jellemezni, újabban azonban már ennél árnyaltabb a kép. Egyfelől V. Jaszu valójában nem gátolta semmiben a keresztény egyházat, „mindössze” ugyanazokat a jogokat kiterjesztette a muszlimokra is. Valójában tehát egyfajta iszlám emancipációnak is tekinthető Jaszu valláspolitikája. Másfelől Jaszunak valahogy módot kellett találnia arra, hogy a Menelik által meghódított iszlám területek ne vesszenek el, ezért – mivel vallása ezt amúgy is lehetővé tette – házasságra lépett egyes iszlám területek előkelőinek lányaival. Az Etióp Egyház felháborodása mégis érthető, hiszen Etiópia deklaráltan keresztény birodalom volt. Jaszut végül 1916-ban megbuktatták.
Gyakorlatilag 1916-tól kezdődik [[Hailé Szelasszié]] (avagy a Szentháromság Hatalma) uralkodása. (Valójában csak 1928-ban lett király, majd 1930-ban császár, addig [[Zauditu etióp császárnő|Zauditu]] császárnő mellett volt régensherceg.) Hailé Szelasszié egész politikai pályafutását Etiópia felemelésének rendelte alá. Ez még akkor is igaz, ha olykor nem a megfelelő eszközt választotta. Elődeinek nyomdokán haladva pontosan látta az európai veszélyt. Uralkodásának idejére Egyiptom, vele együtt pedig Alexandria angol gyarmattá vált, ezért a császár megkezdte a független (autokefál) Etióp Patriarchátusért vívott harcot. 1929-ben elérte, hogy az abun mellett már öt püspök működött. A további reformokat 1935-ben megakasztotta az olasz invázió. Az olasz megszállás (1936—1941) éveiben sajátos dolgok történtek az egyházban. Az olaszok, akik ebben az időszakban Anglia ellenfelei voltak, szerették volna függetleníteni az etióp kereszténységet az angol fennhatóság alatt álló Egyiptomtól. Miután az abun Kairóba menekült, kényszerítették a szerzetesek vezetőjét, az ecsagét, hogy lépjen annak helyére, és „kollaboráns” püspököket szenteljen fel. Bár ezt az alexandriai patriarcha sosem ismerte el, mégis sajátos, hogy de facto az Etióp Egyház ekkor vált első ízben függetlenné. Mindez persze nem járt véres események nélkül, hiszen az olaszok a behódolni nem akaró papok és szerzetesek közül igen sokat meggyilkoltak, köztük Petrosz püspököt. Emlékezetes továbbá a Debre Libanosz kolostor több száz szerzetesének lemészárlása [[1937]] májusában.
56 000

szerkesztés