„II. Menelik etióp császár” változatai közötti eltérés

Mikael zioni király
(Taitu etióp császárné)
(Mikael zioni király)
Az első összecsapás még [[1895]]. [[december 7.|december 7-én]] történt az Amba Alagi hegy lábánál: ez volt az olaszok által addigra elért legdélebbi pont. Toselli őrnagy előörsét fitaurari Gabajjahu támadta meg, és szórta szét, miközben rasz Makonnen már béketárgyalásokat szeretett volna folytatni. Az olaszok azonban időközben megerősítették Makallé erődjét, ahová Toselli csapatainak túlélői is menekültek. Az etióp hadsereg körülvette a várost, és szabályosan kiéheztette a bentlévőket, akik leginkább víznek voltak híján. Az olaszok rákényszerültek a tárgyalásokra, melyek során Menelik –, hogy bebizonyítsa őszinte békevágyát – szabad eltávozást biztosított a Makalléban rekedt olaszoknak, sőt még teherhordó állatokat is a rendelkezésükre bocsátott. E nemes gesztusról írta Magyarországon a Vasárnapi Ujság [[1896]]. [[március 22.|március 22-i]] száma, hogy „Menelik s általában az abessziniaiak még egészen a középkori lovagias gondokodásmódnak hódolnak, s ebben a háborúban is sokszor tanusítottak nemes érzelmeket a legyőzött ellennel szemben”.
Az európai harcmodorhoz (és erkölcsökhöz) szokott olasz hadvezetést azonban nem hatotta meg a keresztényi jócselekedet, és továbbra is elfogadhatatlan békefeltételekkel álltak elő. Meneliknek azonban nem volt ideje alkudozásra, mert hatalmas hadseregében időközben ellátási nehézségek merültek fel. Az olaszok főparancsnoka, Oreste Baratieri tábornok, hibásan értelmezve az aduai etióp táborban észlelhető nyugtalanságot, a támadás mellett döntött.
Az aduai csata [[1896]]. [[február 29.|február 29-én]] éjjel indult meg, amikor az olasz hadsereg három oszlopban vonult az etióp tábor ellen. Az éjszakai időpont ellenére sem sikerült meglepni az etiópokat, akik közül sokan nem értettek egyet Menelik makalléi nemeslelkűségével, és vérszomjasan várták az összecsapást. Az etióp hadsereg parancsnokai között ott találjuk [[Mikael zioni király|rasz Mikaélt]] (Volló), rasz Makonnent (Harar), rasz Mangasát (Tigré) és Takla-Hájmánót négust (Godzsam). Az olasz csapatokat Baratieri mellett Vittorio Dabormida, Giuseppe Arimondi és Matteo Albertone tábornokok vezették. Általános vélekedés, hogy hiba volt Baratieri részéről három részre osztani az olasz csapatokat, mert ezzel az egyes seregrészek elvesztették a modern fegyvereik által nyert előnyüket. A csata során az etiópok hamar bekerítették Albertonét, akinek felmentésére Dabormidának a jobb szárnyról a balra kellett átvonulnia. Az olasz [[csatarend|hadrend]] és haditerv ezzel teljesen felborult, következésképp az etiópok lassú, de biztos győzelmet arattak: az utolsó puskalövések március 1-jén délben dördültek el.
Az aduai csata jelentőségét nem szabad sem alá-, sem túlbecsülni. Kétségtelen, hogy feketék győzelme volt a fehérek felett, bár Európa éppen ennek kapcsán „fedezte fel”, hogy az etiópok nem is „négerek”: a fehér felsőbbrendűség képtelen lett volna szembesülni azzal, hogy vereséget szenved egy „fekete” hadseregtől. Mint a Vasárnapi Ujság már idézett cikke írja, „az az elterjedt vélemény, hogy az abessziniaiak még egészen vadak, teljesen hibás”.
Láttuk korábban, hogy IV. Johannész győzelmeit sokan nagyobb dicsőségnek tartják az aduai csatánál. Kétségtelen az is, hogy Olaszország gyarmatosító lendületét csak megfékezni sikerült, meggátolni nem. Ami mégis a csata jelentőségét illeti, az sokkal inkább kontinentális (afrikai) és faji (fekete) léptékben érvényesült. A korabeli világ távközlése már elég fejlett volt ahhoz, hogy az olasz vereség híre 24 órán belül bejárja a világot, az amerikai feketék nem kis örömére. Etiópiát az aduai csata tette az ő szemükben az ígéret földjévé, amelyet a „feketék istene” megoltalmaz a fehérek gyarmatosításától. Ide vezetnek vissza a jamaicai rasztafarianizmus és a dél-afrikai etiopianizmus gyökerei. A mindenkori etióp uralkodó ettől kezdve istennek kijáró tiszteletnek örvendett az egész fekete világban.
56 000

szerkesztés