„Concerto (Bartók)” változatai közötti eltérés

A '''Concerto [[zenekar]]ra''' (Sz. 116, BB 123) [[Bartók Béla]] öttételes zenekari műve. A darabot Bartók [[1943]]-ban írta [[Amerikai Egyesült Államok|Amerikában]].

 

Bartók Béla és [[Pásztory Ditta|felesége]] [[1940]]. [[október 30]]-án érkezett Amerikába. Újvilági életük küzdelmes volt, a rossz anyagi helyzet, az aggasztó európai és magyarországi hírek, a honvágy, a feleségével adott kétzongorás koncertek sora és más gondok miatt megromlott Bartók egészsége, [[1943]]-ban kórházba került. Egészen eddig Bartók egy új darabot sem komponált, bár időközben felmerültek tervek, de ezek nem valósultak meg. A kórházban kapta a felkérést egy zenekari mű megírására. A darabot [[Serge Koussevitzky]], a [[boston]]i szimfonikus zenekar vezető karmestere rendelte meg, a jóbarát, [[Szigeti József (hegedűművész)|Szigeti József]] hegedűművész közbenjárására. Ha ez a felkérés nem érkezik, lehet, hogy Bartók utolsó nagy műve a [[Bartók: VI. vonósnégyes|VI. vonósnégyes]] lett volna, de ezáltal újra megjött az alkotói kedve, és emellett élete hátralévő részében megírta még [[Bartók: Szólószonáta|Hegedű-szolószonátáját]], [[Bartók: III. zongoraverseny|3. zongoraversenyét]] és [[Bartók: Brácsaverseny|mélyhegedű-koncertjét]] is.

 

A kedvező hír vagy a gondos kezelés, vagy valószínűleg mindkettő megtette a hatását: Bartók gyorsan felgyógyult, és hatalmas lendülettel látott a komponáláshoz. [[Augusztus 15]]-én kezdte a munkát és [[október 8]]-án már be is fejezte (legalábbis a kézirat szerint), és ez a másfél hónapnyi idő Bartók munkastílusát tekintve igen rövidnek számít.

 

 

[[1945]] [[február]]jában Bartók a mű végét újraírta, amitől egy kicsit hosszabb lett. A kottakiadásban mindkét változat szerepel, és manapság mindkettővel is játsszák.

 

A mű kezdetén a mélyvonósok felszálló kvartjaira a fuvolák halk vibrálása a felelet. Ezek után a három trombita intonál halkan egy népdalszerű motívumot, melyet az egész zenekar hirtelen-váratlan feljajdulása követ. A témát viszonthalljuk majd az Elegia című tételben is. Fokozatos tempógyorsítással torkollik a bevezetés a tétel tulajdonképpeni főtémájába, amely a vonosókon előadott, szintén kvartugrásos, népdalt imitáló, érdekes metrumú dallam. Melléktémaként a vonósok és a hárfa halk ellenpontja fölött a klarinét ringatózó dallama tűnik föl. A kidolgozás csúcspontján – és a visszatérés kezdetén – a rézfúvósok a kvartokat-kvinteket fugato-formában tornyozva egymásra, keltenek utánozhatatlan színű kavargást, majd ismét a melléktéma jelenik meg, amelynek szövetébe utoljára hasít bele, immáron türelmetlenül a vonósok főtémája, és egy hatalmas akkordcsapással el is vágja Bartók az első tétel végét.

 

Avagy a párok játéka. A tétel elején és a végén a [[kisdob]] üti a ritmust, és utána különböző [[fúvós hangszer]]ek játszanak rövid passzázsokat, a hangszerpáros pedig a hangköztávolsággal együtt változik: a [[fagott]]ok kis szext-, az [[oboa|oboák]] terc-, a [[klarinét]]ok szeptim-, a [[fuvola|fuvolák]] kvint-, a [[trombita|trombiták]] szekundpárhuzamban játszanak. A tétel egyébként népi ihletésű; derűje, kedvesen humoros hangszerkettősei magasztos egyszerűségű koráldallamot fognak közre.

 

Bartók mélységes honvágya fejeződik ki ebben a tételben.

 

A tétel kezdetén a mélyvonósok sötétjéből kvintenként emelkedik föl a mű elejéhez hasonlóan a nyitómotívum, hogy azután Bartók egyik legszebb zenekari képének, a Könnyek tavának allúziója ébredjen újra a fafúvókon, a zizegő vonóskaron, a hárfán. Fölöttük az oboa, majd a piccolo játszik végtelenül panaszosra formált magyar melódiatöredékeket. Jellemzó e tételre a szorító magány folyamatos kifejezése: a mű elejéről ismert hatalmas zenekari sóhajtásra mindig az egyedül maradó pásztorsíp felel. Középrészében feltűnnek újabb, népdalra emlékeztető dallamok, a hárfa éles fényű, sistergően szóló akkordjaival. Az újabb fortissimo után a piccolo ismét magára maradottan énekel a különösen elszínezett, a Kékszakállúból ismert klarinét-gurgulázások fölött. Végére marad a szétfeszülő magasság és a mélység: a piccolo utolsó hangját a timpani halk tremolója kíséri, mielőtt elrebben.

 

Avagy a félbeszakított közjáték, amelyben a kíméletlen erőszak és a tönkresilányított hazafias eszmények tragikusan egyenlőtlen küzdelme zajlik le. A váltakozó [[ütemmutató]]jú melódiát egy banális téma szakítja félbe. Egyesek szerint ez [[Sosztakovics]] [[Sosztakovics: 7. szimfónia|7. szimfóniájának]] paródiája. A banális téma pedig a [[harsona|harsonák]] [[glissando|glissandója]], ill. a [[fafúvós hangszerek]] „nevetése”.

 

Az anekdota szerint Bartók úgy nyilatkozott erről a tételről, mint szerenádról, melyet a komoly fiatal kedvesének ad, és amelyet az elcsépelt operettek dagályos szekvenciáit idéző taktusok közepette gúnyolódó korhelyek szakítanak meg. Mivel a „szerenád” dallama a „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország” kezdetű dal egy parafrázisa, ezért az az értelmezés is megállja a helyét, hogy itt egy hazafi hazájának szóló szerenádjáról van szó.

 

A főtéma visszatérése után ismét pihenő, majd a Bartók műhelyében már oly sokszor biztos kézzel kikavart szín következik: pokoli, de halk gomolygásból, apró szikrákból hirtelen szárba szökkenő diadalmas zárófanfár szegez a székhez minket, mely a már egyszer hallott trombitatémát idézi. Végül egy fékevesztett coda következik, melynek végén Bartók egyik névjeggyé vált hangközével, a trombiták kisterc-jelével (c–esz) búcsúzik.

 

 

 

{{források}}

 

 

{{Bartokzenekar}}

[[fi:Konsertto orkesterille (Bartók)]]

[[fr:Concerto pour orchestre de Bartók]]

[[it:Concerto per orchestra (Bartók)]]

[[ja:管弦楽のための協奏曲 (バルトーク)]]