„Japán irodalom” változatai közötti eltérés

A klasszikus japán irodalom a [[Heian-korszak]] (794-1185) irodalmára vonatkozik, melyet „aranykorként” is szokás emlegetni. Bár az arisztokrata költészet ekkoriban elsősorban kínai nyelvű volt, a [[kana]] fonetikus szótagírás feltalálása rendkívüli mértékben felpezsdítette a japán nyelvű irodalmat. Az új írás feltalálását a hagyomány [[Kúkai]] (ismertebb nevén [[Kóbó Daisidaisi]]) buddhista szerzetesnek tulajdonítja.

[[905]]-ben [[Ki no Curajuki]] és mások összeállították az első japán (kana) nyelvű költészeti antológiát, a Kokinsút[[Kokinsú]]t (Régi és újabbmodern versekidők gyűjteménye). Ez 1111 verset tartalmaz; jellemzőjük a különleges érzékenység és a hangzás szépsége, de e hibátlanul csengő miniatűr költemények kevésbé változatosak, mint a Manjósúban összegyűjtött művek. E költők - és a később összeállított antológiák udvari költői számára az eredeti hang kevésbé volt fontos, mint a nyelv és a hangzás tökéletessége. A Kokinsú korának legnagyobb költői: [[Ono no Komacsi]], [[Isze úrhölgy]], [[Arivara no Narihira]] és az összeállító, [[Ki no Curajuki]].

A következő történelmi korszakban császári parancsra még 15 költői antológiát állítottak össze, közülük a leghíresebb a [[Fudzsivara no Szadaie]] szerkesztette [[Sinkokinsú]] (Új„Régi és modern idők új Kokinsúgyűjteménye”; 1205 k.). Az antológia költői [[Szimbólum|szimbolikus]] értelmet tulajdonítanak a szemmel látható dolgoknak. Az ''[[iroha]]'' költemény szintén ebben a korszakban íródott, mely a japán nyelv szótagolása miatt vált fontossá.