„Arisztotelész filozófiája” változatai közötti eltérés

a
kisebb formai javítások
a (kurzív és fett tartalmú zárójelek javítása,)
a (kisebb formai javítások)
'''[[Arisztotelész]]''' kezdetben elfogadta [[Platón]] [[idealista]] tanait, melyek annak tudományos ellenfeleivel, a [[szofisták]]kal folytatott vitában kristályosodtak ki.
 
Tény, hogy a [[szofista filozófia]] gyakorlatias és lényegre törő, antiidealista, sokszor felvilágosultan vallásellenes képviselői kezdetben sokban hozzájárultak a filozófia és egyes tudományok (retorika, ismeretelmélet, csillagászat, természetfilozófia – és a későbbi természettudományok) fejlődéséhez. A legnagyobb szofisták, vagy az erős szofista hatást mutató cinikus filozófusok azzal, hogy saját maguk is követték azt az életformát, melyet prédikálták ([[Szinópéi Diogenész|Diogenész]] pl.), legalább annyira kiérdemlik az utókor megbecsülését életükkel, mint a később ellenfelükké vált [[Szókratész]] halálával (akit egyébként a kortársai szintén „szofistának” neveztek, eredetileg ugyanis ez a kifejezés „hozzáértőt”, „tanítót” jelentett); azonban – különösen a poliszrendszer egyre mélyülő válsága, a görög világrend megrendülése idején – a pragmatizmus, ahogyan az nem ritka, szélsőséges relativizmusba torkollott. Az egyik nagy szofista, a [[szicília]]i [[Gorgiász]] például a következő, a filozófiában járatlanok számára esetleg abszurdnak tűnő (noha egyébként védhető, és szigorú értelemben véve nem cáfolható) elveket fektette le mint a filozófia alapjait (vagyis inkább mint mindenfajta filozófia megdöntésének alapjait):
# Semmi sem létezik; minden látszat;
== Idealizmus és realizmus: Platón és Arisztotelész ellentéte ==
 
Arisztotelész tehát a szofistákkal folytatott vitában először Platón oldalára állt a bizonyosság keresésében. Platón azonban a bizonyosságot a szellemi, gondolati szférában vélte megtalálni, és az utóbbiba tartozó objektumokat, az „ideákat” (mai, de nagyon torzító fordításban: a fogalmakat) nemcsak létezőként posztulálta, hanem a „valódi”, az érzékelhető-tapasztalható világgal szemben ezeket vélte a valódi és elsődleges létezőknek ([[idealizmus]]). Így Platón az érzéki észrevételt ugyanúgy megtagadta, mint a szofisták, csakhogy nem állt itt meg, hanem megalkotott egy azokon túli világot, melyben a bizonyosság létezik, s mely kihat a tökéletlen realitásra. Hogy ez mennyire tekinthető jónak, helyesnek, elfogadhatónak, érthetőnek stb., arról azóta is folyik a vita.
 
Arisztotelész azonban hamar önállósította magát és eltért mestere tanaitól, és az érzéki észrevételt, a tapasztalatot kezdte filozófiailag védelmezni. Nem az érzékek csalnak, hanem ezek gondolkodásunk általi értelmezése. Vegyük számba, amit érzékelünk, és ha valamilyen ellentmondást – aporiát – tapasztalunk, azt ''ad hoc'' (külön-külön) javítsuk ki, ez volt az ''aporétikus'' módszer, amit Arisztotelész a kutatásban és oktatásban használt. Figyelemre méltó, hogy a huszadik század modern [[tudományelmélet]]ében újra ezt a gondolatot bukott felszínre például a [[Karl Raimund Popper]] és a [[bécsi kör]] felvetette [[falszifikáció]]s módszer gondolatában.
=== …a későbbi empirizmus elődfutára ===
 
Ez, a fogalmi spekuláció kizárólagosságával szakító a módszertani különcség tette őt nemcsak nagy [[filozófus]]sá, hanem nagy [[természettudós]]sá is, később az [[empirikus]] szellem meghonosítójává az európai gondolkodásban. Hozzá kell tennünk azonban, hogy Arisztotelésznél néha a tudományosság és empirizmus sokszor egyazon fejezeten belül is a mai ész számára megdöbbentő módon hihetetlenül abszurd legendákkal, vagy a tapasztalattal szembeni nyilvánvaló, sokszor gyermeteg ellentmondásokkal keveredik, mivel ha egy szerzőt megbízhatónak tartott, attól mindent „ismeret”et kritikátlanul áttett saját írásaiba. Tehát empirizmusa inkább afféle – ezt minden negatív felhang nélkül mondjuk – „bölcsész-empirizmus”, nem az a szigorú empirizmus, ahogy azt ma értjük, de feltétlenül annak előképe és mindenképp óriási előrelépés a későbbi európai tudományosság felé.
: „A tények és megfigyelések tömegét már az antikvitás bámulta benne, s magyarázatául megszületett a legenda, hogy Nagy Sándor hódító hadjárataira külön megfigyelőket vitt magával, akik Arisztotelésznek gyűjtötték az anyagot. Valójában azonban Nagy Sándor még kisgyerek volt, s Arisztotelész még Fülöp király udvarába sem került, amikor biológiájának gerince, a híres '''''Állattan''''' már megszületett. Arisztotelész nem valami >>gyűjtőexpedíción<< szerezte adatait, egészen másféle ismeretanyag élteti az ő nagy ''Állattan''át, a biológiai folklór.
:Mindig tudták az emberek, hogy a róka ravasz, a nyúl gyáva; […] ősidők óta tudták, hogy a datolyapálma kétféle: >>hím<< és >>nőnemű<<, […] az efféle történeteket gyakran mesékben mondották el. Arisztotelész összegyűjtötte az efféle történeteket, lévén szorgalmas >>olvasó<< […]. Később, leszboszi és asszoszi tartózkodása idején állattenyésztő parasztoktól s főleg a két sziget halászaitól hallott adatokkal egészítette ki gyűjteményét, aztán kritikusan rendezte és osztályozta […]. Arisztotelész ''Állattan''át mégsem az osztályozás kedvéért olvasták s kommentálták két évezredig, hanem szemléletes, élvezetes leírásaiért. […]
:Azt is leírta – a halászokra hivatkozva – hogy a delfinek emlős állatok, ismerte értelmességüket […]. […] Ugyanakkor azonban sok különös históriát is leírt, […], például hogy >>a tevék sohasem hágják meg anyjukat, és tiltakoznak, ha kényszerítik őket […], […] a lovak hasonló helyzetben […] öngyilkosok lesznek (Historia animal., IX.47.). ” </small>
::<small> Vekerdi László: ''Kalandozás a tudományok történetében. Egy tudomány születése.''. Magvető, Bp., 1969. </small>
Arisztotelész az érzéki észrevételt, a tapasztalatot filozófiailag is védelmezte ([http://hu.wikipedia.org/wiki/Organon#A_.E2.80.9Em.C3.A1sodlagos_platonizmus.E2.80.9D_elm.C3.A9lete ld. a fentieket is]). Nem az érzékek csalnak, hanem ezek gondolkodásunk általi értelmezése. Vegyük számba, amit érzékelünk, és ha valamilyen ellentmondást – aporiát – tapasztalunk, azt ''ad hoc'' (külön-külön) javítsuk ki, ez volt az ''aporétikus'' módszer, amit Arisztotelész a kutatásban és oktatásban használt, s ami miatt Arisztotelészt helytelenül empiristának szokták nevezni – holott ő tudását nem igazán megfigyelés és kísérletezés alapján szerezte, hanem, különösen kezdetben, nagyrészt könyvekből, a kortársak és elődök írott tudományos munkáiból, óriási műveltségre tévén így szert (és ezért is nevezte mestere, Platón, legalább akkora megbecsüléssel, mint amekkora iróniával Arisztotelész házát „az olvasó házának”). Arisztotelész csak annyiban volt valóban ''empirista'', hogy általában a konkrét valóság dolgait mint nemlétezőket vagy látszatokat nem volt hajlandó megtagadni, vagyis inkább filozófiai álláspontja mint módszere szerint, de ennek értelmében inkább ''realistának'' lenne helyesebb nevezni. Ami pedig magát a módszertant, az aporétikus módszert illeti, nem kerülheti el figyelmünket, hogy a huszadik század a modern [[tudományelmélet]]ében újra ezt a gondolatot bukott felszínre például a [[Karl Raimund Popper]] és a [[bécsi kör]] felvetette [[falszifikáció]]s módszer gondolatában.
 
=== A tudományok arisztotelészi rendszere ===
 
Háromféle tudományt különböztet meg. A '''praktikus''' tudományok ('''πρãξις'''=cselekvés) az „alkalmazott” tudományok: ezek valamely cselekvésre adnak útmutatást. Az '''poétikus''' vagy ''alkotó'' tudományok '''(ποίησις)''' valaminek az előállításával foglalkoznak. Bizonyos tudományok pedig valaminek az elméletébe vezetnek be, ezek a '''teoretikus''' vagy ''elméleti'' tudományok '''(θεωρία)'''.
* A praktikus tudományok:
** Az etika az egyén cselekvésének mutat utat;
** A poétika az irodalmi művek előállításával foglalkozik.
A mesterségeket és az anyagi javakat előállító egyéb tudományokat a görögök nem tartották tudománynak, mivel azokkal főleg rabszolgák foglalkoztak, és így bizonyos megvetéssel illett őket kezelni.
* Teoretikus tudomány háromféle van:
** A matematika az önálló létezéssel nem bíró, de változhatatlan dolgokkal foglalkozik; mint a számok és alakzatok;
** A fizika (értsd: a természettudományok) az önállóan. anyagilag is létező, és változó dolgok tudománya; mint az élőlények vagy a halott dolgok, és a jelenségek;
 
== Logika és tapasztalat ==
{{bővebben|Arisztotelész logikája}}
A nyelv empirikus, aporétikus módszer szerint való vizsgálata vezette Arisztotelészt a [[logika]] felfedezéséhez (hogy hogyan, azt az [[Organon]] szócikkben fejetettük ki), amit mint tudományt Arisztotelész teremtette meg, bár ő a logikai kutatásokat nem tudománynak, hanem afféle „előtanulmányként” módszeres bevezetésnek tartotta a filozófiába. Habár a tudományos megismerés az általánosból származtatja le az egyest, maga a tudás megfordítva keletkezik: az általános fogalmak a részleges tapasztalatból. A logikai gondolkodás három eleme közül: fogalom, itélet, [[következtetés]], csak a következtetést tárgyalta részletesen. Ő az első, ki a gondolkodás e formájának mivoltát és jelentőségét fölismerte. A [[következtetés]] elmélete elvezeti a [[bizonyítás (filozófia)|bizonyítás]]éhoz, melynek során a föltételezett állítások igazságát okaikból származtatva következtetjük ki.
 
Ez meg lehetetlen volna, ha nem indulnánk ki oly legáltalánosabb alapelvekből, melyek bizonyításra nem szorulnak. Ezek az észben gyökereznek, mely ez elvek közvetetlen megismerésének tehetsége. Arisztotelész ehhez az [[indukció]] (<sup>)</sup>επαγογή) elméletét is kapcsolja, mely természetesen még nagyon kezdetleges, továbbá a definícióét és osztályozásét. A bizonyítás legfőbb elvei az [[ellenmondásmentesség elve]] és [[a kizárt harmadikelve]] (ld. az „[http://hu.wikipedia.org/wiki/Logika#Arisztotel.C3.A9szi_logika Arisztotelészi logika]” c. fejezetet a [[logika]] szócikkben).
 
== Metafizika ==
{{bővebben|Arisztotelész metafizikája}}
=== Viszonya Platón ideatanához ===
 
 
== Természetfilozófiája ==
{{bővebben|Arisztotelész természetfilozófiája}}
Habár az Arisztotelész-féle [[természetfilozófia|természetfilozófiát]] a modern természettudományok által túlhaladottnak tartjuk, azért szigorú következetessége és finom dialektikus szerkezete iránt méltó csodálkozásunkat nem nyomhatjuk el. Erre vonatkozó nézeteit a következő művekben találjuk: A ''Fizika'' nyolc könyve, a ''Világrendszerről'' szóló négy könyv, a ''Keletkezésről és enyészésről'' irt két könyv, a ''Meteorológia'' négy könyve, és végül a ''Mechanikai problémák''. A szerves világ viszonyaival foglalkoznak a következők: ''Az állatok természetrajza'', ''Az állatok részeiről'', az ''Állatok nemzéséről'', ''A lélekről'', ''Az érzékekről'' szólók stb.
 
Az arisztotelészi világmindenség alapvetően három rétegre osztlik: a '''földön lévő dolgok tartományá'''ra, illetve a föld felett lévő dolgok, jelenségek további két tartományra oszthatóak: melyek a Hold alatt vannak '''(szublunáris szféra)''', s melyekkel a [[meteorológia]] tudománya foglalkozik, illetve az égitesteknek, a „'''túlsó világ''' dolgainak” („ta endade”) helyt adó, forgó szférákból álló tartományra mely ben az égitestek találhatóak.
 
Az „innenső világ” („ta ecei”) '''''négy alapelem'''''ből, a '''föld'''ből, '''levegő'''ből, '''tűz'''ből és '''víz'''ből áll össze, a túlsó világ testei pedig egy '''éter''' nevű „ötödik elem”ből (quinta essentia, pemptonstoiceion). A föld hideg és száraz, a víz hideg és nedves, a levegő meleg és nedves, a tűz meleg és száraz, és ezen ellentétpárok összes lehetséges kombinációinak száma négy lévén, több közönséges alapelem nem lehetséges. A négy közönséges elem egymáshoz képest könnyű vagy nehéz; a tűz a levegőhöz, a levegő a vízhez, a víz a földhöz képest könnyű, a körben mozgó éter pedig se könnyűnek, se nehéznek nem mondható. A négy elem között a nehéz föld foglalja el a mindenség közepét, és a könnyű tűz a szublunáris világ kerületet alkotja, az éterrel határosan.
 
Az égi testek mozgására nézve a '''Fiziká'''ban [[Eudoxosz (csillagász)|Eudoxosz]] és [[Calippus]] elméletét fogadta el, kik több egymást körülfogó szféra segítségével igyekeztek megmagyarázni az egyes égi testek egyenetlen járását. Az egész mindenség külső határát az '''ősmozgató''' foglalja el (primum mobile). Így tehát a mindenség az innenső és a túlsó világból van összetéve, emitt a változatlanság és örökkévalóság világa, amott pedig vég nélkül való keletkezést és enyészést látunk, a meteorológiai folyamatokat és a szerves élet jelenségeit. A meteorológia feladatául az égi testekkel határos, szublunáris tünemények fejtegetését jelöli ki, ezek: a tejút, az üstökösök, a tüzes meteorok és a hullócsillagok, továbbá a szelek, a földrengés, villámcsapások, zivatarok stb. Arisztotelész tévedett tehát abban, hogy bizonyos csillagászati jelenségeket (üstökösök, meteorok) légköri tüneménynek gondolt, ezért foglalkozik ''Meteorológiá''jában csillagászati, geológiai és kémiai kérdésekkel is; de a tengerről és sótartalmáról is van szó, továbbá a szelekről és beosztásukról, az égi háborúról, a forgó szelekről és a légköri fénytüneményekről, az értekezés utolsó részét az elemek tana foglalja el, mely ezúttal molekuláris, fizikai, és kémiai megjegyzésekre vezet. Ezek alkotják azt a talajt, melyen később az [[alkímia]] termett.
 
A Fizika nyolc könyve a tér, idő és a kettőnek összekapcsolásából eredő mozgás fogalmait tárgyalja. A '''tér''' és az '''idő''' vég nélkül osztható. A világ jelenségeinek alapja a '''mozgás'''t, melyet a legtágabb értelemben definiál, t.i. mint akármilyen változást, azaz mint a potenciális létről aktuális létre való átmenetet. A mozgások természetszerü (a mozgó egyed természetéből adódód) vagy természetellenes (erőszakolt) mozgások.
 
A tér mellett a '''hely''' fogalma fontos, mely azonban nem képvisel egy bizonyos térrészt. Minden tárgy azon hely felé tart, melyben ''otthon'' van, mégpedig gyorsuló mozgással – az időben nem gyorsuló egyetlen mozgás az, mely körpályán egyenletesen megy végbe. Ha valamely tárgy a maga természetrendelte helye felé mozog, akkor ez természetszerü mozgás, így szükségképp gyorsuló, ha ellenben más irányba erőszakosan tereltetik, akkor mozgása lassuló.
 
 
== Etika ==
{{bővebben|Arisztotelész etikája}}
Az emberi tevékenység legfőbb célja a boldogság. De miben keressük ezt? Abban, ami az emberi tevékenység sajátosságát teszi, tehát az észbeli működésben. Az ember feladata a lélek észbeli tevékenysége. Ezen tevékenységet kíséri és betetőzi a legfőbb élvezet. Így válhatatlan kapcsolat van az erény és a bátorság közt, mely utóbbit Arisztotelész így határozza meg: Tökéletes gyakorlati tevékenység tökéletes életben vagyis erényes tevékenysége a léleknek. A boldogsághoz különben érett kor kell és egyéb gátló körülmények (szegénység; betegség stb.) hiánya; a fődolog azonban a belső derekasság, minden egyéb testi meg lelki jó csak negativ föltétel. Az élvezet nem önálló alkotó része a legfőbb jónak, értéke függ attól, hogy mily tevékenységből származik. Az etikai erény definíciója: az akarat oly állandó iránya, mely a természetünknek megfelelő középuton van, amint ezt az egyes ember meghatározza; itt tehát a vágy alá van vetve az észnek.
 
 
== Államformatana ==
{{bővebben|Arisztotelész államformatana }}
Alig van az államtudomány körén belül oly elmélet, mely oly hosszú időn át akkora hatást tett, már-már feltétlen uralmat gyakorolt volna a legkülönbözőbb népek államtudósainak -bölcsészeinek fölfogására, mint amelyet Arisztotelész '''''Politiká'''''-jának III., IV., VII. és VIII. könyveiben többé-kevésbé következetesen kifejt (a ''Retoriká''ban is foglalkozik államformákkal (1, 8), négyféléről – úgymint ''demokráciá''ról, ''oligarchiá''ról, ''arisztokráciá''ról és ''monarchiá''ról – beszél; a ''Nikomachoszi Etiká''ban szintén érinti e témát, ámde az államtudományra és az állambölcsészetre csak a '' Politiká''-ban lefektetett tana bírt igazán befolyással).
 
Arisztotelész nagy részletességgel fejtegeti (gyakran ellentmondásokba keveredve) az államhatalom szervezetének föltételeit mindezen államformákon keresztül, például a népesség méretét és egyéb feltételeket és állapotjellemzőket, meg ezek szabályzását; kiemelten foglalkozik például a ''nevelés'' kérdésével.
 
A politeiát, vagyis a cenzusra alapított tömeguralmat tartja aránylag a legjobbnak a történelmileg megvalósult államformák között, mert szerinte egyedül ezen államforma képes a gazdagok és szegények közti legnagyobb társadalmi ellentétet, ha nem is teljesen, kiegyenlíteni. Ebben a legfontosabb szerepet a ''középosztály'' uralma kapja, akik hidat tudnak képezni szegények és gazdagok között; a középosztály ugyanis leginkább hajlandó és képes a közéletben észszerüen viselkedni, míg a gazdagok elbizakodóak és gőgösek lesznek, és despota módra uralkodnak; a szegények pedig szolgaian meghunyászkodnak és nyomorognak, így mindkét utóbbi réteg óriási bűntettekre hajlamos.
 
Ezért az általa elképzelt ideális államot is alapvetően a középosztály irányította ''politeia'' mintájára építi fel, s legjobb államformának természetesen ezt s ennek két árnyalatát tartja. Nagyon érdekesek azon szakaszok (V. könyv.), amelyekben Arisztotelész a békés vagy erőszakos átmenetet fejtegeti egyik államformából a másikba, e folyamatok kezelésének szerinte szükséges módjával együtt.
 
== Esztétikája ==
{{bővebben|Arisztotelész esztétikája}}
Arisztotelész akárcsak logikai rendszerével, szépészeti és művészeti elveivel is kétezer éven át uralkodott a szellemeken. Tekintélyére nemcsak a francia klasszikus színműirók hivatkoztak (noha félreértés alapján, mikor az úgynevezett három egységet – a cselekvés időbeli és helybeli egységét – állították fel a drámai szerkezet sarkelvéül), hanem még a németek is, kiválóképen Lessing (Hamburgische Dramaturgie) matematikai bizonyosságúnak hirdették Arisztotelész ''Poétiká''-ját. Ily mértékű befolyás a művészet történetére gyaníthatóan magvas tartalomból ered, így indokolhatatlan az a kicsinylés, mely műtanait a mai korban éri. Ellenkezőleg, a ''Poétika'' és részben az azt kiegészítő ''Retorika'' és ''Politika'' nemcsak hogy páratlan becsű képét adja az antik műízlésnek, hanem sokban még máig is kiaknázatlan kincseket nyújt az esztétika alapvető rendszerének megalkotásában.
 
A ''Poétiká''-val a klasszika filológia hivei folyamatosan foglalkoztak (például a németek közt Ritter, Vahlen, Spengel, Überweg Bernays Jakab, Christ, a francia Egger, nálunk Hunfalvy Pál, dr. Silberstein Adolf), ami a szöveg hiányos és homályos volta miatt is szükséges, melyet sokszor még a legnagyobb odafigyeléssel is nehéz értelmezni.
Az ő ''kezdete'', a mai expozíció úgyszólván alapja, logikai premiszszuma az egész cselekévnynek. Arisztotelész ''közepe'', a mai ''krizis'' mely a konfliktusban tetőződik, nála még a ''hamartia'', a ''vétség'' nevét viseli. A ''középen'' a cselekvény, a cselekvő meg van ''kötve'', be van bonyolítva. Eme bonyodalom és kötés maga kényszerít a konklúzióra, a ''végre'', a „kibonyolításra” és ''megoldás''ra. De ezen megoldás lehet v. egyszerü v. mesterséges, ''szövevényes''. Az utóbbihoz tartozik a ''peripetia'', a ''sorsváltozás'', az az átmenet mely az elbizakodott, magát ünnepeltető hőst diadalútjából kizökkenti. Ez össze lehet kötve az ''anagnorízissel'', a felismeréssel, mely a valódi személyek és viszonyok megismerése által a hős szeméről leveszi a hályogot. Erre következik csak a befejező katasztrófa.
 
A dráma eme szerves tagolása teljesen megfelel a régi plasztikai felfogásnak és Arisztotelész formalizmusának. A formalisztikus szépészet mellett Arisztotelész állapította meg a legmagvasabb tartalmi esztétikát is. Ámbár a tartalomra nézve abban megegyezik Platónnal, hogy a művészet utánzás, ezt mégis tágabb értelemben kell venni azért, mert magát az utánzást háromfélének jelzi, olyannak, mely az eredetit szépíti, olyannak, mely az eredetihez hű, és olyannak, amely az eredetit eltorzítja, mely három nemben az olvasó megtalálhatja a mai idealizmust, realizmust és naturalizmust.
 
Arisztotelész maga mérsékelt realista, gáncsolja [[Euripidész]]t, ki a természetet és életet eltorzította és következetesen gyülöli a bohózatot is ([[Arisztophanész]] t. i. annak idején a bölcsészetet is kifigurázta a ''[[Felhőkben]]''). Így definiálja Arisztotelész a tragédiát is, mint a komoly, jóravaló cselekedet utánzását, mint az élet és a sors hű tükrét, mint képét annak, hogy a jó ember miként harcol és vétsége miatt hogyan bukik meg. Ajánlja a jó jellemek utánzását, de itt is, mint etikájában, mindig a középutra mutat. Szerinte az egészen erényes jellemek bukása szörnyüséges, a gonoszaké pedig csak természetes volna. A tragikai hatás is csak jó, de nem egészen tökéletes jellemek rajzolása által érhető el. A tragikai hatás pedig a részvét (szánalom) és félelem nemcsak hogy jótékonyan rázza meg kedélyünket, hanem egyszersmind tisztítólag is hat ('''[[katarzis]]'''t gyakorol) szenvedélyeinkre. Ezért van a tragédiának büvös hatása a nézőre, kit könyekre indít, szívét megrezzenti és égi háboruként tiszta levegőt hagy hátra az erkölcsök iránt fogékonyabba vált kebelben. A tragédia ez erkölcsi hatásának hangsulyozása nemcsak hogy magától értetődik Arisztotelésznél, ki minden cselekményt és érzést (még a kéjt is) erkölcsi szempontból szemlél, hanem egyszersmind védelméül is akart szolgálni a művészetnek Platón ellenében, ki a poézist mint hazugságot és mint az erkölcsök és jellemek megpuhítóját ki akarta űzni eszményi köztársaságából.
* David Ross: ''Arisztotelész''. Historia philosophiae sorozat. Osiris Kiadó, Bpudapest, 2001. ISBN 9633891167.
* A Pallas nagy lexikona
* [[Bryan Sykes]]: Éva hét leánya. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002. p. &nbsp;221. ISBN 963 07 7268 X
 
{{portál|ókor}}
131 512

szerkesztés