„Bonni dokumentáció” változatai közötti eltérés

[ellenőrzött változat][ellenőrzött változat]
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a Németország” kategória eltávolítva; „Németország történelme” kategória hozzáadva (a HotCattel)
DeniBot (vitalap | szerkesztései)
a kisebb formai javítások
1. sor:
A '''Bonni dokumentáció''' egy öt főkötetből és három mellékletként hozzácsatolt füzetből álló kommentált, történelmi forrásgyűjtemény-sorozat, amely a németek [[Kelet-Közép-Európa|Kelet-Közép-Európá]]ból való elűzetésének a dokumentumait tartalmazza.<ref>Legújabb, változatlan kiadása: Bundesministerium für Vertriebene (kiadó): Dokumentation der Vertreibung der Deutschen aus Ost-Mitteleuropa. Gyűjteményes kiadás 8 kötetben. Deutscher Taschenbuchverlag. München, 1984. ISBN 978-3-423-59072-3</ref> Az [[1950]]-es években készült el az [[NSZK]]-ban. Hans Lukaschek, a hazájukból elűzött németek ügyeivel foglalkozó szövetségi miniszter ''Theodor Schieder''<ref>Theodor Schieder 1945-ig Königsbergben volt professzor, 1947-től 1976-os nyugdíjba vonulásáig pedig a kölni egyetemen. 1967-től 1972-ig Németország Történész Egyesületének volt az elnöke, azonkívül sokáig állt a Bajor Tudományos Akadémia élén is. A Dán Tudományegyetem is felvette soraiba, s a New Cambridge Modern History munkatársai közé tartozott. A Német Szövetségi Köztársaságban az egyik legtekintélyesebb nacionalizmus-szakértőnek számított a második világháborút követő időben. Nemzetiszocialista múltjára csupán néhány évvel ezelőtt derült fény.</ref> történészt bízta meg a sorozatot megalapozó dokumentáció vezetésével. A ''Schieder'' vezette bonni bizottság tagjai voltak: Werner Conze, Adolf Diestelkamp, Rudolf Laun, Peter Rassow és Hans Rothfels. E megbízást elsősorban az motiválta, hogy az [[Konrad Adenauer|Adenauer]]-kormány olyan történelem-tudományos érveket keresett, amelyek alátámasztják a német álláspontot az eljövendő béketárgyalásokon.
 
== A Bonni dokumentáció második kötete ==
A '''Bonni dokumentáció''' második kötete, amely a magyarországi németek sorsát tárgyalja [[1918]]-tól [[1950]]-ig, [[Düsseldorf]]ban jelent meg először [[1956]]-ban.<ref>Legújabb, változatlan kiadása: Bundesministerium für Vertriebene, Flüchtlinge und Kriegsgeschädigte (kiadó): Dokumentation der Vertreibung der Deutschen aus Ost-Mitteleuropa. Bd. 2. Das Schicksal der Deutschen in Ungarn. Deutscher Taschenbuchverlag. München, 1984. ISBN 978-3423032711</ref>
=== Szerkezet ===
# A Bevezetés hét fejezetből áll. A kiutasítás című része foglal állást abban, milyen bel- és külpolitikai okok és törekvések vezettek a magyarországi németek elűzéséhez, illetve az hogyan, milyen módon zajlott le. Tételei alátámasztásául szolgálnak azok a források, amelyeket a Mellékletek és a Dokumentumok című fejezetekben közöl.
# A Mellékletek jogszabályokat (törvényeket és rendeleteket) tartalmaz: a német nemzetiségre vonatkozó legfontosabb jogszabályok gyűjteménye.
# A Dokumentumok a bizottság felkérésére készített írásos beszámolókból, naplójegyzetekből, egy levélből, valamint életrajzi interjúrészletekből áll.
 
=== A kiutasítás című fejezet ===
'''A kiutasítás''' című fejezet előbb a teljeskörű vagy részleges [[kitelepítés]] dilemmájáról ([[1945]]) szól, majd arról az ellentmondásról, hogy bár az [[1945]]. [[december 29.|december 29-i]] alaprendelet totális elűzést vett célba, a [[kitelepítés]]t végül mégis csupán részlegesen hajtották végre ([[1946]]-[[1948]]). Tételei a következőképpen foglalhatók össze:
 
Az [[Ideiglenes Nemzeti Kormány]] formailag elutasította a [[kollektív bűnösség]] elvének az alkalmazását. Ám a gyakorlatban nem tartotta magát ehhez a elutasításhoz - szögezi le a Bonni dokumentáció az [[emigráció|emigráns]] ''Kertész István''ra hivatkozva: "Arról számol be, hogy [[Erdei Ferenc]] belügyminiszter [[1945]] májusában a kiutasítandó [[volksbund]]isták számát körülbelül 300 ezerre tette, míg a magyar kormány hivatalos jegyzékben 200-250 ezer németről szólt, akiket mint a hitlerizmus kiszolgálóit [[Magyarország]]ból ki kellene toloncolni. A magyar kormány ezzel csak azt bizonyította, hogy maga sem ragaszkodik a bűnösség személyre szóló megállapításához és, hogy a kiutasítással még más céljai is vannak, mint azok megbüntetése, akik a nemzeti-szocialista politika szolgálatába szegődtek.“
 
Theodor Schieder bizottsága rámutat, nem pusztán a jogszabályok teszik világossá, hogy a kiutasítás elsődleges célja nem a nácítlanítás volt, hanem a háborús felelősség áthárítása a német nemzetiségre. Ugyancsak erre utal ugyanis a magyar kormányok taktikus magatartása a [[Szövetséges Ellenőrző Bizottság]]gal szemben. A magyar kormányok [[1945]]-ben egyrészt a [[kollektív bűnösség]] elvének az alkalmazását kívánták látszat-differenciálással elleplezni, másrészt szerettek volna nemzetközi felszólítást kapni a németek elűzésére. A [[Potsdami konferencia|potsdami megegyezés]] elűzésről szóló [[XIII. cikkely]]ét és az [[1945]]. [[november 20.|november 20-i]] elosztási tervezetet parancsként akarták értelmezni. Schieder kutatócsoportja mégsem vállalja, hogy eldöntse, [[Tildy Zoltán]] kormánya tudatában volt-e annak, hogy a [[Szövetséges Ellenőrző Bizottság]] elnöke által novemberben közvetített számadat az 500 ezer főnyi kiutasítottról az [[USA]] megszállási övezetének a maximális felvételi kapacitását jelölte meg, s nem jelentett kötelezően teljesítendő nagyságrendet. Így nyitva hagyja a kérdést, hogy létezett-e a magyar [[emigráció]] által emlegetett [[Vorosilov]]-parancs, és inkább egy „meghatározott számról” ír.
 
A Bonni dokumentáció ''Kertész István''t idézve ábrázolja, hogyan alakult ki vita a kormányon belül a [[kollektív bűnösség]] elvének a fogalmáról: [[Gyöngyösi János]] ([[FKgP]]) külügyminiszter elutasította a teljeskörű elűzést, [[Nagy Imre (politikus)|Nagy Imre]] ([[Magyar Kommunista Párt|MKP]]) belügyminiszter viszont előkészítette és javasolta azt. A tömeges [[kitelepítés]]t tehát még a mérsékeltebb álláspont képviselője, a külügyminiszter sem tartotta [[kollektív bűnösség|kollektív felelősségre vonás]]nak. Leírja, hogyan dőlt el a teljeskörű vagy részleges kitelepítés dilemmája végül, az [[1945]]. [[december 22.|december 22-i]] minisztertanácsi ülésen a belügyminiszter álláspontja javára.
 
A Bonni dokumentáció értékelése szerint a [[kitelepítés]]ről szóló ''12330/1945 ME sz.'' alaprendelet a németkérdés radikális megoldását jelentette, mert benne az első helyen azok szerepeltek, akik magukat az utolsó népszámláláskor ([[1941]]) német nemzetiségűnek vagy német anyanyelvűnek vallották. A nemzetiségi hovatartozáson alapult és végrehajtása feltételezte a titkos népszámlálási adatok törvénybe ütköző módon való felhasználását. A magyar kormány önkényesen felszólításnak értelmezte a [[berlin]]i [[Szövetséges Ellenőrző Tanács]] [[1945]]. [[november 20.|november 20-i]] határozatát, mintha a németeket annak értelmében mind egy szálig ki kellett volna utasítania az országból. Az alaprendelet bevezetésében nyomatékkal hivatkozott is erre a határozatra. Mind az [[Amerikai Egyesült Államok]], mind a [[Szovjetunió]] tiltakozott az ellen, hogy a kormány megpróbálta áthárítani a teljeskörű [[kitelepítés]] elrendeléséért a felelősséget a [[Berlin]]ben székelő [[Szövetséges Ellenőrző Tanács]]ra.
 
A Bonni dokumentáció a [[kitelepítés]] lezajlásának a módját, vagyis azt a kérdést vizsgálva, elűzés esetében egyáltalán lehetséges volt-e megfelelni a [[Potsdami konferencia|potsdami megegyezés]]ben szereplő elvárásnak, a „humánus és rendezett” lebonyolításnak, négy különbözö fázist különít el:
# Az első vonatok ellátása ([[1946]] januárjában) semmiképpen sem felelt meg e követelménynek.
# A körülmények azonban jelentősen javultak, s két hónap elteltével őket rendezettnek lehetett nevezni.
# [[1946]] augusztusától már nem lehetett a lebonyolítás tervszerűségéről beszélni.
# [[1947]] augusztusától, ahogy [[kommunizmus|kommunisták]] hatalma egyre nőtt, úgy vált ezen akció jellemzőjévé is egyre inkább a fokozódó önkényesség.
 
Theodor Schieder kutatócsoportja állítja, az újabb kitelepítési rendeletek egyre kevésbé szolgáltak úgynevezett „hűtlenségi törekvések” meghatározásának és megbüntetésének az eszközéül. Egyre inkább és egyre nyíltabban arra használták őket, hogy a jobb módú, befolyásos, nem [[kommunista]] németeket eltávolítsák az országból. A kommunisták növekvő befolyása kettős értelemben vezetett az elűzés önkényességének a fokozódásához: 1. a kaotikus lebonyolítás miatt, 2. azért, mert a jogi palástolásra egyre kevébé ügyeltek.
 
A bonni bizottság nem érinti a [[csángók]], [[székelyek]], [[felvidéki magyarok|felvidéki]] és [[vajdasági magyarok]] háborút követő kényszermobilitása és a hazai németek [[kitelepítés]]e közötti összefüggéseket. A korszakra jellemző belső telepítéseket és úgynevezett "fellazítási akciókat" nem ábrázolja.
A [[kitelepítés]] végül tömeges, de nem teljes körű lett: A részleges elűzést két fázisban hajtották végre – írja a Schieder vezette kutatócsoport: [[1946]] és [[1947]] között mintegy 150 ezer magyarországi német került az [[Amerikai Egyesült Államok]] megszálló-övezetébe; [[1947]] és [[1948]] között körülbelül 50 ezer a [[Szovjetunió]] által megszállt övezetbe. Mivel a Bonni dokumentáció a [[Magyarország]]ról kitelepített és a [[második világháború]] idején meghalt magyarországi németek számát össesen 250 ezerre teszi, úgy véli, [[1956]]-ban még körülbelül 240 ezer német élt hazánkban. Zárásul és mérleget vonva megállapítja, hogy a tömeges elűzés a magyarországi németségen mint önálló népcsoporton és a lakosság szerves részén a fennmaradását veszélyeztető sebet ejtett. A [[Magyarország]]ról kitelepített németek további sorsát az [[NSZK]]-ban és az [[NDK]]-ban a kötet nem tárgyalja.
 
A [[kitelepítés]] végül tömeges, de nem teljes körű lett: A részleges elűzést két fázisban hajtották végre – írja a Schieder vezette kutatócsoport: [[1946]] és [[1947]] között mintegy 150 ezer magyarországi német került az [[Amerikai Egyesült Államok]] megszálló-övezetébe; [[1947]] és [[1948]] között körülbelül 50 ezer a [[Szovjetunió]] által megszállt övezetbe. Mivel a Bonni dokumentáció a [[Magyarország]]ról kitelepített és a [[második világháború]] idején meghalt magyarországi németek számát össesen 250 ezerre teszi, úgy véli, [[1956]]-ban még körülbelül 240 ezer német élt hazánkban. Zárásul és mérleget vonva megállapítja, hogy a tömeges elűzés a magyarországi németségen mint önálló népcsoporton és a lakosság szerves részén a fennmaradását veszélyeztető sebet ejtett. A [[Magyarország]]ról kitelepített németek további sorsát az [[NSZK]]-ban és az [[NDK]]-ban a kötet nem tárgyalja.
{{fő|A Magyarországról kitelepített németek beilleszkedése Németországban}}
 
{{bővebben|A Magyarországról kitelepített németek beilleszkedése Németországban}}
 
== A Bonni dokumentáció második kötete a mai kutatás tükrében ==
A bonni tudományos bizottság nem tudja megnyugtatóan tisztázni, hogyan került [[Magyarország]] a [[Potsdami konferencia|potsdami megállapodás]] [[kitelepítés]]ről rendelkező XIII. cikkelyébe. A korabeli magyar sajtót ugyanis teljesen figyelmen kívül hagyja, s inkább elfogadja azt a mítoszt, hogy a [[Szovjetunió]] ráerőltette a [[Dálnoki Miklós Béla]]-kormányra a [[kitelepítés]] nemzetközi jóváhagyásának a kérelmét. Ezt a magyar [[emigráció]] által terjesztett mítoszt Bellér Béla történész nevezte el "Potsdam-legendának". A (nyugat-)német kutatók egyöntetűen és évtizedek óta úgy látják, [[Magyarország]] a saját kezdeményezésének köszönhette, hogy szerepelt a [[Potsdami konferencia|potsdami megállapodás]] XIII. cikkelyében. A magyar történészek közül elsőként Bellér Béla foglalt így állást e kérdésben.
 
Schieder kutatócsoportja (ugyancsak a magyar [[emigráció]]ra támaszkodva) azt állítja, a [[Dálnoki Miklós Béla|Dálnoki]]- és a [[Tildy Zoltán|Tildy]]-kormány küzdelmet vívott a [[szovjet]]ekkel a németek tömeges megmentéséért és a kiutasítandók félmilliós nagyságrendjét kizárólag „[[szovjet]] követelésnek” tartja. Az újabb kutatási eredmények alapján viszont Schiederéket itt is félrevezeti a "Potsdam-legenda". Közismert tény, hogy [[1945]]-ben a [[Magyar Kommunista Párt]] és a [[Nemzeti Parasztpárt]] egyértelműen a teljeskörű [[kitelepítés]] híve volt. Ezzel szemben a [[Független Kisgazdapárt]]on és különösen a [[Magyar Szociáldemokrata Párt]]on belül sokan inkább a részleges, ám tömeges [[kitelepítés]]re hajlottak. Ez a véleménykülönbség azért okozott éles vitákat a kormánypártok között és a kormánypártokon belül, mert a magyar kormánynak mozgástere nyílt a németkérdésben. Végül is a magyar kormány dönthetett volna úgy is, hogy nem kezdeményezi a [[második világháború]] győztes nagyhatalmainál a [[kitelepítés]]t. Később pedig, bár a magyar kormány nyilatkozataiban tagadta, volt választási lehetősége a németek teljeskörű vagy csupán részleges [[kitelepítés]]ének az elrendelésében is - vélekedik a német kutatókon kívül a fiatal magyar történészek többsége.
 
A Bonni dokumentáció maradandó tudománytörténeti érdeme, hogy jogtörténeti eszközökkel részletesen bemutatta és meggyőzően bizonyította a magyar kormányok kitelepítési eljárásában a legalitás látszatára és az önkény palástolására való törekvést - írja Kaltenecker Krisztina.
 
== Johann Weidlein ellendokumentációja ==
 
A bonni kötetben közölt életrajzi interjúk egyébként nem közvetlenül Schiederéktől származtak, hanem egyrészt ''Fritz Valjavec''<ref>Fritz Valjavec legfőbb érdeme, hogy a második világháború után fellendítette Dél-kelet-Európa történetének kutatását Németországban. Mindez nem fedheti el nemzeti-szocialista múltját: a történész 1938-ban lett a müncheni Dél-kelet Intézet (Südost Institut) igazgatója. Ez az intézet foglalkozott Hitler idején a dél-kelet-európai német népcsoportokkal. 1936-tól kiadta a Dél-kelet-német Kutatások (Südostdeutsche Forschungen) című folyóiratot, amelyet 1940-től Délkeletkutatásoknak (Südostforschungennek) hívtak.</ref> ([[München]]), másrészt ''Ludwig Leber''<ref>Jogász. A Magyarországi Német Népművelési Egylet funkcionáriusaként Gratz Gusztáv munkatársa, a Basch Ferenc vezette Volksdeutsche Kameradschaft, majd a Volksbund ellenfele. A második világháború után Stuttgartban a katolikus egyház Caritas szervezetének munkatársaként dolgozott.</ref> ([[Stuttgart]]) gyűjtéseiből. Theodor Schieder és munkatársai tehát a [[München]]en és [[Stuttgart]]on keresztül beérkezett dokumentumok megrostálásáért, kiválasztásáért és forráskritikai kezeléséért voltak felelősek. A Bevezetésben a kortársak közül főleg három szerzőre hivatkoztak: ''Matthias Annabring''re,<ref>Annabring magyarországi német jogász és publicista. 1946-tól Neuhausenben (Württemberg) lakott, a stuttgarti döntőbíróságon dolgozott.</ref> ''Hans-Joachim Beyer''re<ref>Beyer 1945-ig a poseni és a prágai egyetemen dolgozott történészként, 1945 után Flensburgban. A második világháború idején meredeken felfelé ívelő SS-karrierjét Michael Fahlbusch jellemezte a disszertációjában. Vö. Fahlbusch, Michael: Wissenschaft im Dienst der nationalsozialistischen Politik? Die „Volksdeutschen Forschungsgemeinschaften“ von 1931-1945. Baden-Baden, 1999. 782.</ref> és ''Kertész István''ra.<ref>Kertész 1945 és 1946 között a Magyar Külügyminisztérium békeelőkészítő osztályán dolgozott és a magyar békebizottság főtitkára volt, majd emigrált. 1949 után az USA-ban különböző egyetemeken történelemtudományt és politológiát tanított.</ref> Ugyanakkor a korabeli magyar sajtót (például Kis Újság, Magyar Közlöny, Szabad Szó, Szabad Nép, Új Ember stb.) figyelemen kívül hagyták.
 
Meg sem említették ''Johann Weidlein''<ref>Johann Weidlein Basch Ferenc meggyőződéses híveként 1940 és 1944 között a budapesti Bleyer Jakab Gimnázium igazgatói tisztét töltötte be. Miután Magyarországból elmenekült, Schorndorfban telepedett le, ahol gimnáziumi tanárként dolgozott. A magyarországi németség körében a legjelentősebb XX. századi történetírójuknak számít. Bellér Béla a hungarológia legnagyobb németországi képviselőjének tartotta. Téziseihez ma dogmatikaként ragaszkodnak azok a Magyarországról elűzött németek, akik a Volksbundban csupán „kisebbségi kulturális szervezet”-et látnak.</ref> publikációit és nézeteit sem, pedig ő a volt [[Volksbund]] szócsöveként már [[1953]]-ban könyvet adott ki a németek [[Magyarország]]ról való elűzésének az okairól, hogy cáfolja a magyar emigráció állításait. A bonni bizottság tudta, hogy ''Weidlein'' történelem-felfogása és nemzetiség-politikai nézetei azonosak a magyarországi németek egy jól meghatározható csoportjáéval, az úgynevezett "öntudatos népi német" értelmiségiekével. Tisztában volt a magyarországi német értelmiségiek megosztottságával, tudott a körükben az elűzetésért viselt politikai felelősség kérdésében kirobbant, indulatos vitáról is. Nem maradt rejtve előtte, hogy a magyarországi németek az [[„egy politikai nemzet”]] államelvéhez való viszonyuknak megfelelőan szerveződtek még az új hazában is (például volt Magyarországi Német Népművelési Egylet pro, volt [[Volksbund]] contra). Tudtak arról is, hogy újra ellenséges táborokra tömörültek, mint korábban [[Magyarország]]on. Tehát a weidleini nézetek nevesítés nélküli cáfolásával szándékosan megnehezítették, hogy a volt [[Volksbund]] magyar-német együttélésről alkotott képe nagy nyilvánosságot kapjon. Azt a látszatot keltették, mintha a magyarországi németekre általánosan jellemző lenne ''Ludwig Leber'' körének politikai és történelem-filozófiája. A bonniak azért preferálták Leberéket és azért hallgatták el Weidleinék véleményét, mert az [[„egy politikai nemzet“]] államelve alátámasztotta a [[Konrad Adenauer]]-kormány álláspontját, amelyet az esetleges béketárgyalásakon képviselt volna: Eszerint az elűzöttek nem foszthatók meg a régi hazához való joguktól - állapítja meg Kaltenecker Krisztina történész.
48. sor:
''Johann Weidlein'' erre az eljárásra válaszolt [[1958]]-ban A magyarországi németek története ([[1930]]-[[1950]]). Dokumentáció című kötetével, amelyben a „Bonni dokumentáció”-t igyekezett fércműként leleplezni.<ref>Johann Weidlein (szerk.): Geschichte der Ungarndeutschen in Dokumenten 1930-1950. Schorndorf, 1958. Magyar nyelven: Suevia Pannonica (kiadó): Johann Weidlein: A magyarországi németség küzdelme fennmaradásáért. Dokumentáció. 1930-1950. Fordította: Franz Wesner. Átdolgozta és kibővítette: Johann Till. H. n. (Pécs), 1996.</ref> '''Ellendokumentáció'''ja újságcikkek (Sonntagsblatt, Deutscher Volksbote, Nation und Staat, Günser Zeitung stb.) sokasága mellett 379 lábjegyzetet is tartalmazott, ám nem volt benne rendszeres tudományos állásfoglalás a magyar-német együttélésről. Sem Előszavában, sem Bevezetésében nem határozta meg a források gyűjtésének, válogatásának és kiválasztásának szempontjait és módszereit. Úgy rendezte az újságcikkeket, könyvrészleteket stb. kronologikus rendet követő tematikus csoportokba (Bleyer Jakab utolsó harcai, A magyarországi németek megsemmisítéséért folyó harc ([[1934]]-[[1938]]), Összetört remények, A németek elűzése [[Magyarország]]ról), hogy a gyűjtést, válogatást és kiválasztást forráskritikai szempontból nem indokolta meg. Kaltenecker Krisztina szerint az Ellendokumentáció ezen önkényesség miatt lett egy sajátos nemzetiségi sérelmi politika kiáltványa, s nem történelem-tudományos állásfoglalás.
 
== Jegyzetek ==
{{források}}
 
== Források ==
* Matthias Annabring: Volksgeschichte der Deutschen in Ungarn. Stuttgart, 1954.
* Balogh Sándor (főszerk.): A magyar állam és a nemzetiségek. A magyarországi nemzetiségi kérdés történetének jogforrásai (1848-1993). Napvilág Kiadó. Budapest, 2002. ISBN 963-9082-95-3
* Bellér Béla: Egy gyönge vétó. In: Élet és Irodalom. Budapest, 1987. október 16.
* Bellér Béla: Vom Volksbildungsverein zum Volksbund. Geschichte der Deutschen in Ungarn (1933-1938). Suevia Pannonica. Speyer, 2000.
* Hans-Joachim Beyer (Joachim Kühl álnéven): Das ungarländische Deutschtum zwischen Horthy und Hitler. In: Südostdeutsche Heimatblätter 4 (1955).
* Kaltenecker Krisztina: A magyar-német együttélés a Schieder-Weidlein történészvita tükrében. In: Egry Gábor – Feitl István (szerk.): A Kárpát-medence népeinek együttélése a 19-20. században. Tanulmányok. Napvilág Kiadó. Budapest, 2005. 223-253. o. ISBN 963-9350-58-3
* Kaltenecker Krisztina: Szolidaritás és legalizált önkény. A „Bonni dokumentáció“ Magyarország-képéről. In: Gergely Jenő (szerk.): Kút. Az ELTE BTK Történelem-tudományok Doktori Iskola kiadványa. Budapest, II. évf. (2003), 1. szám. 77-94. o. ISSN 1589-1445
* Krisztina Kaltenecker: Solidarität und legalisierte Willkür. Die Darstellung der Vertreibung der Deutschen aus Ungarn in der Bonner Dokumentation. In: Fata Márta (szerk.): Das Ungarnbild der deutschen Historiographie. Franz Steiner Verlag. Stuttgart, 2004. 168-191. o. ISBN 3-515-08428-2
* Kertész István: Die Vertreibung der Deutschen aus Ungarn. In: Südost-Stimmen. III. (Sonderheft). Stuttgart, 1953.
* Theodor Schieder (szerk.): Dokumentation der Vertreibung der Deutschen aus Ost-Mitteleuropa. Band II. Das Schicksal der Deutschen in Ungarn. dtv. München, 1984. ISBN 3-423-03271-5
* Gerhard Seewann (szerk.): Ungarndeutsche und Ethnopolitik. A magyarországi németek és az etnopolitika. Ausgewählte Aufsätze. Válogatott tanulmányok. H. n. (Budapest), 2000.
* Tóth Ágnes: Telepítések Magyarországon 1945-1948 között. A németek kitelepítése, a belső népmozgások és a szlovák-magyar lakosságcsere összefüggései. BKMÖL. Kecskemét, 1993.
 
== Külső hivatkozások ==
* [http://ungarndeutsche.de/ Színvonalas, információban gazdag, kétnyelvű honlap a magyarországi németekről.]
* [http://suevia-pannonica.de/ A Németországban élő magyarországi német diplomások egyesületének a honlapja.]
* [http://ldu-online.de/ A Németországban élő magyarországi németek honfitársi egyesületének a honlapja.]
* [http://ldu.hu/ A Magyarországi Németek Országos Önkormányzatának a honlapja.]
* [http://neue-zeitung.hu/ A magyarországi németek Neue Zeitung című hetilapja a weben.]
 
{{Portál|Németország|-}}