|
*[[Újvidéki vérengzés]]
*[[Délvidéki vérengzések]]
A délvidéki paraszti kultúra jeles eseményei
Szécsi Zsolt: A délvidéki paraszti kultúra jeles eseményei
A 18. és 19. században élő délvidéki magyarság paraszti kultúrájának mindennapjai három jeles esemény körül forogtak:
születés
házasság
halál
A mindennapi életet úgynevezett íratlan szabályok, törvények szabályozták. A szertartásos felfogás érvényesült. Sokan ezt az értékrendszert naivnak tartják. A korabeli felfogásban és gondolkodásmódban nagy szerepet játszott a természet, amely szorosan összefüggött a szellemvilággal, valamint az istenhit is nagyon erős volt.
Az idősek a már említett íratlan szabályrendszert emelték a fiatalok elé. Ebből kifolyólag nagyon erőssé vált a közösség összetartó ereje.
A hiedelmek és babonák az ősi világból maradtak meg. Minden olyan jelenségre, kérdésre, melyre nem találtak logikus magyarázatot, arra babonákkal adtak választ.
Úgy gondolták, hogy minden mindennel összefügg: ha valaminek egy részét sérelem érte, akkor az egészet sértették meg.
Ilyen íratlan szabályok:
Napnyugta után tilos volt a házból bármit is kivinni.
A kisgyermek kihullott tejfogait el kellett ásni.
Rontás ellen védett, ha vasat vagy hagymát tettek a küszöbre.
Patkót szögeltek az ajtófélfára, hogy megtartsa a ház szerencséjét.
A csecsemő pólyájába vasat vagy kulcsot tettek, hogy megvédjék a rontástól.
Karácsony estéjén, ha valaki tükörbe nézett megláthatta jövendőbelijét.
Ráolvasásnál Istenre hivatkoztak (például tyúkszem eltüntetésének kísérletekor).
A nők nagypéntek hajnalán háromszor meztelenül megkerülték a házat, hogy ne kerüljön féreg a házba, tűz, jégeső ne sújtsa őket.
Az utolsó példa nagyon jól tükrözi, hogyan mosódott, illetve forrt egybe az őshazából hozott hiedelmekben gazdag pogány világ a keresztény-katolikus hittel.
A pogány istenek helyébe a szentek léptek, így megtartották a régi szokást, de „legalizált” formában.
- Szent Dömötör, a parasztok védőszentje.
- Szent Vendel, a jószágtartó gazdák védőszentje.
- Szent Péter, a halászok védőszentje.
- Nepumuki Szent János, az utazók védőszentje.
- Szent Orbán, a szőlő gazdák védőszentje.
- Szent Anna, az asszonyok védőszentje.
- Szent Floriánhoz tűzvészkor imádkoztak.
- Szent Rozáliához, pedig járványok idején imádkoztak.
Születés
Nagy tisztesség volt egy családnak, amennyiben utódja születhetett, ellenben nagy szégyennek számított, ha nem! Sok helyen örökbe fogadtak inkább, minthogy utód nélkül maradjanak.
A gyermekáldást nagyon nagy becsben tartották. Egy várandós anya élete tele volt szigorúbbnál szigorúbb előírásokkal. Például nem volt szabad neki tanúskodni, vagy esküt tenni, mivel ezt a cselekvést a néphit tisztátalannak tartotta.
Nem vehetett részt temetésen sem, nem nézhetett bele a sírba, sőt, a temetőt is messzire el kellett kerülnie.
Tilos volt fűtenie a kemencét, és ruhát keményíteni. Érthető módon a terhes nők kímélve voltak a fizikai munka alól. Emellett a családnak tejesíteni kellet a várandós anya bármely kívánságát.
A terhesség ideje alatt egy övet viseltek a gonosz ellen való védekezésül.
Ezt az övet minden reggel az édesanyjuk kötötte fel nekik, és utána háromszor keresztet vetett.
Mikor eljött az idő, a vajúdó nő ágya alá szalmát, vasat (fejsze, balta), kést, hagymát, kakukkfüvet tettek, és minden nap megszentelték várandós anyukát ágyastól.
Hat héten keresztül kellett feküdnie a kismamának a szülés után. Egy pillanatra sem hagyták egyedül az anyukát és a kisbabát. A régebbi időkben egészen a keresztelőig kellett ágyban maradnia a kismamának. A kisgyermeket a keresztelő napjáig pedig „Nemtudomkának”hívták.
Egy nagyon érdekes tény (melyet más népeknél is megfigyeltek), hogy a komaságot vagy a keresztszülőséget sokkal többre tartották, mint a vérszerinti rokonságot.
A keresztelő napján lakomát kellett rendeznie a családnak. Annak a kisbabának, aki számára nem rendeztek ilyen keresztelői lakomát, annak romlott életet jósoltak a faluban. A templomi keresztelő alatt került sor az ágy szétbontására. Ezt a feladatot egy-két otthonmaradt rokon végezte, és néhol nemcsak a szalmát, hanem az egész ágyat elégették.
A keresztelő egy fiatal életében, mint szertartásos esemény a pubertáskorban is visszatér, úgy a fiuknál, mint a lányoknál. Ettől a ponttól kezdve tekintették a fiatalt felnőttnek. Nagyon titkos formában történt a beavatás. Borral kereszteltek. Itt is voltak keresztszülők és a későbbiekben ők is ugyanolyan fontos szerepelt töltöttek be a fiatal életében, mint a templomi keresztszülő.
E beavatás után vált szabaddá nyilvánosan cigarettázni, kocsmába járni, bort inni és hivatalosan udvarolni is.
A lányok akkortól számítottak a közösség teljes jogú tagjának, mikor először táncba (bálba vagy mulatságba) hívták őket.
Feltételezhető, hogy a lányoknál is volt egy, a fiúkéhoz hasonló titkos szertartásos beavatás úgy, mint más népeknél, de a mi vidékünkön, sem írásos, sem szóbeli emlék nem maradt fenn erről.
A Házasság
Házasság az élet forrása, és egyben beteljesedése. A szerelem ritka volt. Nemigen születtek olyan házasságok, melyek szerelmen alapultak. A korabeli társadalmi viszonyok között, úgy a nemesi, vagy jobb módú polgári körökben, mint a paraszti értékrendszerben is a vagyon, és annak megóvása volt a fő cél. Érdekházasságok születtek. A szülők választottak gyermekeiknek párt, az érzelmek mellékesek voltak.
A lány apjának a férfi családja fizetett (pénzt,szarvasmarhát stb.). A II. világháború után ez a szokás már csak jelképes formában maradt meg vidékünkön, majd hamarosan el is tűnt.
A fiatalok olykor szembeszálltak szüleik döntésével. Sokszor előfordult, hogy a lányt szerelme megszöktette, és csak akkor tértek vissza falujukba, mikor a lány már várandós volt. Ez esetben a szülők kénytelenek voltak elfogadni gyermekeik döntését.
Ha minden a megszokott módon történt, akkor először sor került a „háztűznézésre”, amely során a leendő jegyesek szülei megismerkedtek egymással. Ilyenkor a vőlegény szülei látogattak a menyasszony szüleihez. Adatközlőim visszaemlékezéseiből arra lehet következtetni, hogy ez egy nagyon fontos esemény lehetett. Ilyenkor a menyasszony rokonsága a menyasszonyos házhoz vitte saját jószágát: csirkét, birkát, tehenet, lovat stb., ezzel az volt a céljuk, hogy minél gazdagabbnak tűnjön a menyasszony és a hozomány.
Miután megbeszélték az esküvő napját, megtartották a kézfogót.
A kézfogó vagy eljegyzés alkalmával történ meg a jegyváltás. A vőlegény egy jelképes „jegybért”, vagy a későbbi időkben jegygyűrűt adott a menyasszonynak. A jegybér, vagy a menyasszonyért történő fizetés szokása egészen a honfoglaláskorig vezethető vissza.
A menyasszony a vőlegénynek jegykendőt adott a gyűrűért cserébe, amit a vőlegénynek a belső zsebében kellett hordania a menyegző napjáig. A kézfogó és a menyegző közötti időszak a vőlegény számára tele volt tilalmakkal. Nem volt szabad, mulatságba, kocsmába járnia, és nem volt szabad kezet fogni a senkivel.
A lakodalom napját holdújuláshoz közeli időpontra tették. Hétfő, szerda vagy szombat volt általában ez a nap. Az Észak-bácskai régióban egy időben vasárnap is tartottak lakodalmat.
A Halál
Egy, még a honfoglaló pogány korból származó, de hosszú évszázadokig fennmaradt, és sokáig még a kereszténység felvételével is párhuzamosan megtartott hitvilágban a halottat el kellett látni különféle földi javakkal, melyek kedvesek voltak számára, míg élt. Ennek célja az volt, hogy ne szenvedjen hiányt semmiből a másvilágon, és ezáltal ne legyen belőle visszajáró szellem.
Valamilyen szinten már életük folyamán készültek a halálra. Nem szerettek volna gondot okozni szeretteiknek, mikor eljön majd az idő. Voltak, akik életük folyamán megvették a koporsót, vagy sírhelyet váltottak.
Itt, a paraszti értékrendszerben találkozunk a „szép halál” fogalmával.
Szép halálnak nevezték azt, amikor az ember még életében elrendezett mindent gondosan, az örökségtől a temetésig.
Haláleset alkalmával az ajtókat és kilincseket a pappal megszenteltették, hogy a halál ne térhessen vissza. A halottat megfürdették, szép ruhába öltöztették, általában abba, amelyet az elhunyt az esküvőjén viselt. Különféle, számára kedves használati tárgyat tettek a koporsóba, majd nagy tisztelettel eltemették.
A ravatalozást a családi háznál szervezték meg. Az ezt követő virrasztáson az egész nemzetség részt vett. Voltak ún. sirató asszonyok. Ha nem volt a családban olyan, aki tudott siratni, fogadtak egyet pénzért.
Szent Mihály a mennyei seregek vezére volt. Úgy hitték, hogy a koporsót szállító lovak (családi háztól a temetőig), Szent Mihály lovai voltak. Halotti menettel nem volt túl szerencsés találkozni, de hogyha megtörtént, nem volt szabad keresztezni az útját, hagyni kellet, hogy tovább haladjon.
Itt meg kell említenünk, egy néprajzi szempontból nagyon érdekes jelenséget, szokást: a „fiatal halott lakodalmát”. Ezt a szokást még az őshazából hoztuk magunkkal, ez a hagyomány a Dél - Alföldön a múlt század elejéig fent is maradt.
Ha egy fiatalt hirtelen ragadott el a halál, és nem volt még nős vagy férjezett, a család lakodalmat tartott neki. Meghívták a rokonokat, ismerősöket. A vőlegényt vagy a menyasszonyt az elhunyt barátai helyettesítették.
Ezzel is, akár tudatosan, akár ösztönösen, de fenn akarták tartani azt az évszázadokon keresztül beléjük ivódott, egyszerű és világos értékrendszert, amely egy ciklikusan ismétlődő körforgáson: a születéstől a párválasztásig, és a termékenységet megszemélyesítő eseményen, a házasságon keresztül, a halálig tartott.
==Lábjegyzet==
| 