„Sztrájk” változatai közötti eltérés

Magyarországon is már a [[feudalizmus]] idején került sor munkabeszüntetésekre a bérmunkásként dolgozó [[bányász]]ok és [[céh]]legények körében. (ilyen volt az [[1525]] - [[1526]]-os [[besztercebánya]]i bányászok, később [[1848]]. áprilisában a pesti céhlegények sztrájkja.) A szabadságharc leverését követő [[Abszolút monarchia|abszolutizmus]] idején, majd a [[kiegyezés]] ([[1867]])után a bányászok főleg a kisiparban dolgozó segédek és kisebb tőkésüzemek munkásainak sztrájkjaira került mind gyakrabban sor. ([[1861]]: [[nyomdász]]ok, [[1863]]: Drasche téglagyár, [[1868]]: vasútépítő munkások stb.) Az Első Magyar Gépgyárban [[1870]]-ben 10 órás munkaidőért indított sztrájkot a tőkések gyermekmunkásokkal törték le. Az [[1871]]. tavaszi és nyári sztrájkmozgalom jóformán minden szakma segédeire kiterjedt a [[céh]]ek eltörlésére irányuló főköveteléssel. A gyári munkások (malom, vagon-, fegyvergyár) a letartóztatott vezetők szabadon bocsátásáért léptek sztrájkba. Ezek a sztrájkok még spontán jellegű, elszigetelt megmozdulások voltak, [[1871]]-ben már a kialakuló munkásosztály szolidaritása is megnyilvánult. A tőkések és az állami szervek kezdettől fogva igyekeztek gátolni a sztrájkmozgalom kibontakozását. A [[céh]]eket eltörlő [[1972]]. évi [[ipartörvény]] jogellenesnek mondta ''a közös munkabeszüntetés céljából történt összebeszéléseket''. Az [[1884]]. évi ipartörvény pedig büntetendő cselekménynek minősítette. Ez a rendelkezés ([[1922]]-ben megerősítve) a felszabadulásig érvényben volt. [[1880]]-ban megtiltották a sztrájkolók segélyezését, a sztrájkalap létesítését is. A burzsoá földesúri büntetőtörvényköny a közhivatalnokok sztrájkjait ''a hivatali kötelesség megtagadása'' címén büntette. Az [[1880]]-as évek sztrájkmozgalmait a pécsi bányászok sztrájkja indította meg ([[1882]]), [[1889]]-ben a hadfelszerelési gyárak munkásainak sztrájkjával zárultak. [[1890]]-től a [[Magyarországi Szociáldemokrata Párt]] és a megerősödő [[szakszervezet]]i mozgalom segítségével a sztrájkok szervezettebbé váltak. Ebben az időben újból és újból fellobbant a mezőgazdasági munkások sztrájk mozgalma. Megtorlásul és megelőzés céljából az [[1898]]-ban hozott törvény kimondta, hogy karhatalommal kell a munkát megszüntető munkavállalót visszavinni a birtokoshoz. Az [[imperializmus]] magyarországi viszonyai között a sztrájkmozgalom a forradalmi hullámok idején érte el csúcspontját és egyre gyakrabban és határozottabban öltött politikai jelleget. ([[1915]], [[1907]], [[1912]]). A [[Nagy Októberi Szocialista Forradalom]] hatására kibontakozott sztrájkhullám két nagy általános politikai tömegsztrájkra vezetett [[1918]]. januárjában és júniusában. Általános sztrájk jelezte [[1918]]. [[október 31.]]-én a magyarországi polgári demokratikus forradalmat győzelemre vivő munkásosztály erejét is. [[1919]]. [[március 20.]]-án a nyomdászok sztrájkokkal követelték többek között a letartóztatott [[kommunista]] vezetők szabadon bocsátást. A [[Tanácsköztársaság]] bukása után a [[fasiszta]] ellenforradalmiHorthy rendszer terrorintézkedésekkel, törvényhozás útján, a fontosabb vállalatok (főleg a szénbányák) katonai igazgatás alá helyezésével igyekezett elejét venni a sztrájkoknak, illetve - a követelések teljesítése nélkül vagy minimális teljesítésükkel - mielőbb beszüntetni azokat. Mindennek ellenére már [[1919]]. [[szeptember 6.]]-án sztrájkba léptek a [[tatabánya]]i vidék bányászai, és csak fegyveres harcban (amelynek 7 bányász esett áldozatul) tudták a [[csendőr]]ök a bányába kényszeríteni őket. [[1920]]-ban 15 bányatelepen 7 sztrájk alkalmával 17 000, [[1922]]-ben 33 bányatelepen 11 sztrájkban 25 070, [[1924]]-ben pedig 103 telepen 67 sztrájkban már 46 200 bányász sztrájkolt. Az ellenforradalmi rendszer idején az [[SZDP]] és a [[szakszervezet]]ek jobboldali vezetőinek munkásáruló tevékenysége ellenére jelentős sztrájkokra került sor. Az illegális [[KMP]] szervezetének megszilárdulásával fokozódott a sztrájkok szervezésében a [[kommunista]] befolyás. A sorozatos bányász sztrájkok közül kiemelkedik a [[salgótarján]]i bányászok és bányászasszonyok éhségfelvonulása [[1926]]. [[április 27.]]-én, a [[pilisvörösvár]]i bányászok éhségfelvonulása [[1928]]. decemberében, a [[pécs]]i bányászok föld alatti sztrájkja [[1934]]-ben, a vasasok harcai közül jelentősebbek az [[1922]]. évi 5 hetes sztrájk, a [[csepel]]iek (18 000 vasmunkás) [[1927]]. évi sztrájkja. Nehezebbé váltak a sztrájkmozgalmak a [[nagy gazdasági világválság]]ot követő [[munkanélküliség]] idején. [[1935]]-ben a sztrájkok is hozzájárultak ahhoz, hogy a munkásosztály meg tudja akadályozni [[Gömbös Gyula]] - az [[SZDP]] jobboldali vezetőinek támogatásával készült - tervét a [[szakszervezet]]ek feloszlatására. Az [[1930]]-as években a legjelentősebb a nagy építőipari sztrájk volt. [[1935]]-ben, melynek vezetői között jelentős helyet foglaltak el a kommunisták. A [[II. világháború]]ra való felkészülés során [[Teleki Pál]] által [[1939]]. szeptemberében hozott törvény a kivételes hatalomról, majd az [[1941]]-ben életbe lépett honvédelmi munkaszolgálat rendkívül nehézzé tette a sztrájkok szervezését. Ennek ellenére ismételten sor került sztrájkokra ([[1942]]-ben a mezőgazdasági munkások, [[1943]]-ban a [[csepel]]iek, [[1944]]-ben a [[pécs]]i bányászok sztrájkoltak), s az [[1944]] végi kiürítési parancsokat megtagadó akciók ([[Diósgyőr]], [[Csepel]], [[Győr]], stb.) lényegükben általános sztrájkok voltak. Az [[1956-os forradalom|1956-os októberi forradalom]] - a fegyveres felkelés szétzúzása után - a munkásság közé került deklasszált elemek segítségével a gazdasági élet megbénítására igyekezett sztrájkokat szervezni.