„Zay Sámuel” változatai közötti eltérés

(Komárom, 1753. május 10. —– Tata, 1812. április 9.)

Orvosdoktor és természettudós, a felvilágosodás tudományos közéletének kiemelkedő alakja, az [[ásványtan]] nemzeti nyelven való kidolgozásának egyik úttörője. Komáromban született Zay Ferenc asztalosmester és Nagyari Éva harmadik gyermekeként. A helybeli református népiskola elvégzését követően, 1768-tól a debreceni Református Kollégiumban folytatta tanulmányait. 1771–73 között Karcagon vállalt tanítói állást, 1778 nyarán pedig professzorai indították útnak a Mátyusföldre, a kor protestáns hagyományainak megfelelően adománygyűjtő körútra. Ez alkalommal —– a szuplikációt tiltó törvények értelmében —– Bars vármegyében letartóztatták, s öt hónapig a vármegye fogságában sínylődött. 1781-ben befejezte debreceni tanulmányait, majd 1783-ig a tiszafüredi iskola rektori állását töltötte be. Ez év őszén beiratkozott a Budai (később Pesti) Egyetem Orvostudományi Karára, ahol jó eredménnyel 1788 decemberében megszerezte orvosdoktori oklevelét. Ugyanebben az évben visszatért Komáromba, s magánpraxist folytató orvosként részt vett a [[Péczeli József]] köré csoportosuló [[Komáromi Tudós Társaság]] munkájában. 1790–94 között Kecskeméten tevékenykedett mint a város tisztiorvosa. 1794 végén Tatára költözött, s haláláig —– 1810-ig [[Seth János]]sal oldalán —– Komárom vármegye főorvosi tisztét töltötte be, a tatai és a gesztesi járásokra kiterjedő hatáskörrel.

Zay negyedszázados orvosi tevékenysége az életkörülmények javításának, a babonás nép felvilágosításának és az orvosi tudomány népszerűsítésének jegyében telt; e hármas törekvés szép példája Kecskeméten írt és a magisztrátus elé beterjesztett közegészségügyi tervezete. Tatai évei alatt nagy vállalkozásba fogott: kortárs német orvosszerzők —– [[J. Krause]] és [[Christian August Struve]] —– műveiből fordított. A saját tapasztalataival kibővített, átdolgozott szemelvények kiadásával az orvosi ismeretek és a nép babonás felfogása közötti szakadékot kívánta áthidalni. Kétszeri sikertelen próbálkozását (1800 és 1801) követően végül 1810-ben adta ki gyógykezelési útmutatóját Falusi orvos pap… címen. Kiemelkedő jelentőségű az a tény, hogy művében a magyar orvosok közül elsőként vetette fel a vérátömlesztést, mint az életmentés egyik lehetséges formáját. Emellett —– már 1800-ban —– [[Hippokratész]] munkáinak magyarra való átültetésén dolgozott, de mára kideríthetetlen okokból fordítását nem tette közzé.

Zay Sámuel tevékeny és önfeláldozó élet után —– a korabeli szóhasználat szerint —– „vérgyulladásban” hunyt el 58 esztendős korában.