„A Rajna kincse” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a Bot: következő hozzáadása: hy:Հռենոսի ոսկին |
a kisebb formai javítások |
||
2. sor:
'''A Rajna kincse''' ([[német nyelv|németül]] ''Das Rheingold'') [[Richard Wagner]] [[opera (színmű)|operája]], a négy műből álló operasorozat, [[A Nibelung gyűrűje]] első darabja. Az opera ősbemutója [[1869]]. [[szeptember 22.|szeptember 22-én]] volt a [[münchen]]i Nemzeti Színházban. Magyarországon először a [[budapest]]i [[Magyar Állami Operaház|Operaházban]] mutatták be [[1889]]. január 26-án.
== A mű keletkezésének története ==
{{
== Szereplők ==
{| class="wikitable"
65. sor:
== A mű forrásai ==
[[Fájl:Ring1.jpg|200px|bélyegkép|A sellők a Rajna mélyén játszadoznak]]
A Rajna kincse három, látszólag össze nem függő történet alapján készült, melyek mindegyike [[Snorri Sturluson]] [[saga]]-jában, a [[Próza-Edda|Próza-Eddában]] szerepel.
Az első szín története teljes egészében Wagner kitalációja, az eseményeknek nincs nyoma a forrásokban. A három rajnai szűz ''(Woglinde'', ''Wellgunde'' és ''Flosshilde)'' szintén a szerző által kiötlött alak, akiket különféle forrásokban megjelenő [[nimfák]] alapján alkotott meg. ''Alberich'' alakja a [[Nibelung-ének]]ből származik.
93. sor:
A helyszín ismét a Rajna fennsíkja. ''Loge'' elmondja ''Alberich''-nek, hogy csak akkor szabadulhat, ha a kincseit átadja. ''Wotan'' a gyűrűt is követeli a törpétől. ''Alberich'' figyelmezteti az isteneket, de ''Wotan'' ezzel mit sem törődve letépi a gyűrűt a kezéről, mire a törpe megátkozza az isteneket. Ekkor megjelenik a két óriás, és ''Freiát'' hozzák magukkal. Az összes kincset maguknak követelik cserébe, beleértve a gyűrűt is. ''Wotan'' habozik azt átadni, de a földből kiemelkedő ''Erda'', a mindent tudó istennő azt ajánlja, szabaduljon meg a gyűrűtől. Miután megkapják az összes kincset, a két óriás összecsap a gyűrűért, és ''Fafner'' megöli ''Fasoltot'', majd egy hatalmas zsákba gyűjti a kincset. Az istenek elindulnak a Walhalla felé, a mélyből a sellők panasza hallatszik.
== Drámai elemzése ==
[[Fájl:Ring15.jpg|200px|bélyegkép|Fafner megöli Fasoltot]]
[[Fájl:Ring16.jpg|200px|bélyegkép|Donner vihart gerjeszt]]
A Rajna kincse első jelenete a [[Rajna]] mélyén játszódik. A vizek mélysége az ősi, paradicsomi békét jelképezi. A [[sellő]]k - ártalmatlan természeti lények [[Jörd|Erda]] földanya leányai - boldogan játszadozva lebegnek egy szirt körül, amelynek csúcsán a Rajna kincse világít izzó fénnyel: ez a boldogság szimbóluma. A boldogság világának nyugalmát Alberich, a nibelung zavarja meg, aki [[Niflheim|Nibelheim]] földalatti világából érkezett. Az esetlen, szerencsétlen és első látásra ártatlannak tűnő Alberich kéjvágyó szemmel figyeli a sellőket és szeretné egyiküket magának megnyerni. A sellők azonban kinevetik közeledését, sőt gúnyt űznek csófságából. Sértett hiúsága háborgó dühbe torkollik. Felfigyel a sziklán csillogó aranyra és a gyanútlan sellőktől megtudja az arany titkát: ''a világ örökségét nyerné el, aki a [[Rajna]] aranyából gyűrűt alkotna, mely mérhetetlen hatalmat adna neki''. Ennek azonban nagy ára van: le kell mondania a szerelemről. Alberichben felcsillan a bosszúállás és a hatalomvágy reménye. Ördögi üzletet köt, lemond a szerelemről, hiszen a sellők amúgy is kigúnyolták és elrabolja a kincset. A Ring-jelképrendszerében ez az esemény a [[bűnbeesés]] ábrázolása: a tudni vágyó a megismerést kívánta és azt el is nyerte. A kincs elrablása a paradicsomi boldogság végét is jelenti és a kincs szimbolikája megfordul és ettől kezdve a boldogság helyett a pusztulást hozó hatalmi vágy [[szimbólum]]ává válik.<ref name="Rappl-ElsőSzöveg">{{cite book|last=Rappl|first=Erich|title=Wagner operakalauz|pages=56-70|chapter=A Rajna kincse }}</ref>
A szín megváltozik, a Rajna mélye helyett az istenek világában találja magát a néző, ahol szintén véget ért a paradicsomi boldogság, amióta az istenek ura, [[Odin|Wotan]] hatalomra vágyik. Idejét a [[Valhalla]] megépítése köti le. Az erőd megépítését felesége Fricka is támogatja, aki azt reméli, hogy ezáltal sikerül otthont teremtenie számára és férje számára és így Wotan nem tekint majd a halandók nők felé. A nagyon is emberi, bölcsesség híján való, vakon mindent megkívánó Wotan vágya azonban teljesen más természetű mint Alberiché. Őt nem a bosszúvágy hajtja, hanem a szerelmi boldogság mérhetetlen élvezete ösztönzi a világ fölötti uralom megszerzésére. A Valhallát az óriások építik meg, s munkájukért [[Freyja|Freiát]], a szépség istennőjét követelik, az istennőt, akinek fényalakja az istenek birodalmában ugyanolyan szimbolikus jelentőségű mint amilyen a Rajna kincse volt. Freia az aranyalmák őrzője, amelyek az istenek örök életének a biztosítékai. Amikor az óriások megszerzik Freiát az almák rothadni kezdenek, az istenek pedig öregedni. Ez arra készteti Wotant, hogy úgy döntsön, nem tartja be az óriásokkal kötött szerződést. Wotan a szerelmet (Freia) és a hatalmat (gyűrű) is meg akarja szerezni. [[Loki|Loge]], a veszedelmes tanácsadó és csábító megígéri, hogy megszerzi számára a csalás eszközét. Ő a természetes tudás megtestesülése, az őselem, amely mindenkit és senkit sem szolgál. Ő [[Lucifer]] megtestesítője. Csak ''A Rajna kincsében'' jelenik meg emberi alakban, a következő három operában csak tűz formájában van jelen. Mindenki gyűlöli, fél tőle és megveti, mert mindenkor készséggel adott tanácsainak igazságát a szenvedélyektől mentes fölény iróniája hatja át. Tanácsa azért olyan veszedelmes, mert nem tartalmaz figyelmeztetést. Wotan hatalomra vágyott, és Loge tanácsára szerződött az óriásokkal. Loge azt is megígérte, hogy megkeresi a módját, hogyan és mivel helyettesítsék Freiát (a szerelmet) és miképpen fizessék ki az óriásokat. De amikor az óriások fizetségüket követelik Wotantól, Loge kijelenti, hogy keresése hiábavaló volt: ''A világban mi sem elég gazdag, hogy kárpótolhatná a férfit a nő adta gyönyörért és értékért.'' Később azonban, szinte mellékesen, megemlíti Alberichet, aki az arany kedvéért megátkozta a szerelmet. Az arany megemlítése varázserőként hat a perlekedőkre, óriásokra és istenekre egyaránt. [[Fafnir|Fafner]], az óriás pedig végzetes és mély értelmű felismerés birtokába jut: ''Örök ifjúságot is nyer, ki azt az arany varázsával keríti hatalmába''. Az óriások hajlandók elfogadni Alberich aranyát cserében Freiáért, de amikor Wotan vonakodik attól, hogy az óriások érdekében rabolni induljon, azok elrabolják az istennőt. Azonnal köd borítja be az istenek alakját, mindnyájan öregnek látszanak, elszürkülnek. Wotan ekkor tudatára ébred annak, hogy mind ő maga, mind társai megsemmisülnek, ha Freia nincs velük, kénytelen tehát megkockáztatni az utat Nibelheimbe.<ref name="Rappl-ElsőSzöveg" /><ref name="Batta">{{cite book|last=Batta|first=András|title=Opera|pages=801}}</ref>
▲A szín megváltozik, a Rajna mélye helyett az istenek világában találja magát a néző, ahol szintén véget ért a paradicsomi boldogság, amióta az istenek ura, [[Odin|Wotan]] hatalomra vágyik. Idejét a [[Valhalla]] megépítése köti le. Az erőd megépítését felesége Fricka is támogatja, aki azt reméli, hogy ezáltal sikerül otthont teremtenie számára és férje számára és így Wotan nem tekint majd a halandók nők felé. A nagyon is emberi, bölcsesség híján való, vakon mindent megkívánó Wotan vágya azonban teljesen más természetű mint Alberiché. Őt nem a bosszúvágy hajtja, hanem a szerelmi boldogság mérhetetlen élvezete ösztönzi a világ fölötti uralom megszerzésére. A Valhallát az óriások építik meg, s munkájukért [[Freyja|Freiát]], a szépség istennőjét követelik, az istennőt, akinek fényalakja az istenek birodalmában ugyanolyan szimbolikus jelentőségű mint amilyen a Rajna kincse volt. Freia az aranyalmák őrzője, amelyek az istenek örök életének a biztosítékai. Amikor az óriások megszerzik Freiát az almák rothadni kezdenek, az istenek pedig öregedni. Ez arra készteti Wotant, hogy úgy döntsön, nem tartja be az óriásokkal kötött szerződést. Wotan a szerelmet (Freia) és a hatalmat (gyűrű) is meg akarja szerezni. [[Loki|Loge]], a veszedelmes tanácsadó és csábító megígéri, hogy megszerzi számára a csalás eszközét. Ő a természetes tudás megtestesülése, az őselem, amely mindenkit és senkit sem szolgál. Ő [[Lucifer]] megtestesítője. Csak ''A Rajna kincsében'' jelenik meg emberi alakban, a következő három operában csak tűz formájában van jelen. Mindenki gyűlöli, fél tőle és megveti, mert mindenkor készséggel adott tanácsainak igazságát a szenvedélyektől mentes fölény iróniája hatja át. Tanácsa azért olyan veszedelmes, mert nem tartalmaz figyelmeztetést. Wotan hatalomra vágyott, és Loge tanácsára szerződött az óriásokkal. Loge azt is megígérte, hogy megkeresi a módját, hogyan és mivel helyettesítsék Freiát (a szerelmet) és miképpen fizessék ki az óriásokat. De amikor az óriások fizetségüket követelik Wotantól, Loge kijelenti, hogy keresése hiábavaló volt: ''A világban mi sem elég gazdag, hogy kárpótolhatná a férfit a nő adta gyönyörért és értékért.'' Később azonban, szinte mellékesen, megemlíti Alberichet, aki az arany kedvéért megátkozta a szerelmet. Az arany megemlítése varázserőként hat a perlekedőkre, óriásokra és istenekre egyaránt. [[Fafnir|Fafner]], az óriás pedig végzetes és mély értelmű felismerés birtokába jut: ''Örök ifjúságot is nyer, ki azt az arany varázsával keríti hatalmába''. Az óriások hajlandók elfogadni Alberich aranyát cserében Freiáért, de amikor Wotan vonakodik attól, hogy az óriások érdekében rabolni induljon, azok elrabolják az istennőt. Azonnal köd borítja be az istenek alakját, mindnyájan öregnek látszanak, elszürkülnek. Wotan ekkor tudatára ébred annak, hogy mind ő maga, mind társai megsemmisülnek, ha Freia nincs velük, kénytelen tehát megkockáztatni az utat Nibelheimbe.<ref name="Rappl-ElsőSzöveg" /><ref name="Batta">{{cite book|last=Batta|first=András|title=Opera|pages=801}}</ref>
Nibelheimben Alberich zsarnokoskodik a törpék felett és arra kényszeríti őket, hogy aranyat bányásszanak, mert ezúttal akarja elnyerni a világhatalmat. A nibelungok arról panaszkodnak, hogy korábban az arany náluk is a boldogság jelképe volt, a nők vidám ékszere. Az érkező isteneket Alberich egyértelműen szörnyű fenyegetésekkel fogadja: ''Ahogy én lemondtam a szerelemről, úgy mondjon le róla minden élő! Ti kiket az arany csábít, most már csak aranyra vágyjatok. Féljetek az éjszakai seregtől, ha a Nibelungok kincse a néma mélységből felszáll a napvilágra!''. [[Loki|Loge]] túljár Alberich eszén: az örök kísértő dicsekvésre ingerli a Nibelheim urát. Ráveszi Alberichet, hogy mutassa meg a ''Tarnhelm'' (ködsisak) varázserejét. A Tarnhelmet Mime kovácsolta, segítségével viselője láthatatlanná tud válni, vagy át tud alakulni más emberré, sőt állattá is. A sisak itt még mitológiai varázseszköz, de a későbbiekben, amikor Siegfried szerzi meg, a hazugság és a csalás szimbólumává válik. Loge unszolására Alberich felveszi a sisakot és előbb óriáskígyóvá majd varanggyá változik. Ebben az alakjában Wotan és Loge legyűri, megkötözi és magával hurcolja a felvilágba.<ref name="Rappl-ElsőSzöveg" /><ref name="LeeRheingold" />
Alberich kénytelen lemondani kincséről szabadulása érdekében, de nem akar lemondani a gyűrűről. A könnyelmű Wotan nem is figyel Alberich figyelmeztetésére:''Vigyázz' te büszke isten! Ha vétkeztem, magam ellen és szabadon vetkeztem, de te, Örökkévaló, minden ellen vetkezel, ami volt, van és lesz, ha arcátlanul elrabolod tőlem a gyűrűt!''. Meg sem látva az elkövetett vétket, Wotan ujjára húzza az elrabolt gyűrűt. Nem figyel Loge hetykén odavetett ironikus figyelmeztetésére: esze ágában sincs visszaadni a gyűrűt a sellőknek,és ezzel megfeleljen igazi isteni feladatának, a törvény feletti őrködésnek. „A hatalmasok leghatalmasabb urának” érzi magát most, hogy látszólag megkerülte a „hatalom vagy szerelem” választási kényszerét. A kétségbeesett Alberich megátkozza a gyűrűt: ''Aki birtokolja, azt égesse a gond, és akinek nem tulajdona, azt rágja az irigység! Mindenki sóvárogjon érte, de senkinek ne legyen haszna belőle! Vonzza magához a gyilkost ... mígcsak újra kezemben nem tartom, mit elraboltak tőlem!''. Ez az átok nem más, mint az igazság kimondása az aranyról, amely a hatalomra és birtoklásra sóvárgó ember kezébe került. Az átok kimondása után most már a hatalmától megfosztott Alberich az, akinek nincs többé veszíteni valója, de aki mindent visszanyerhet. A gyűrűvel együtt a gyűlölete is bevonul a világba, rontást hozva arra.
Az óriások annyi aranyat követelnek Freiáért cserébe, amekkora garmada szükséges az istennő teljes betakarásához. Fasolt azonban reménytelenül szerelmes az istennőbe és a kincs egy résén még látja annak szemét. A gyűrűt követeli Wotantól, aki azonban nem akar megválni tőle. Ekkor megnyílik a föld és Wotan előtt megjelenik Erda, aki óva inti az átok beteljesülésétől. Erda Wotan ellenpólusa. Wotan az éberség, az ébresztő, férfias, alkotó elv megtestesülése, Erda álmodó anyasága ezzel szemben a létet, a kezdet és a vég tudását egyesíti magában. Intő szava minden létezés mulandóságára emlékeztet: ''Minden véges, ami létezik. Komor nap virrad az istenekre...'' Intelme úgy éri Wotant, mint kérdés: ''hogyan állód meg helyedet végzeted előtt?'' Wotan eldobja a gyűrűt, és rögtön láthatja is Alberich átkának első beteljesülését: a szerelmes Fasoltot, aki Freia helyett kárpótlásul magának követelte a gyűrűt, saját fivére veri agyon. Megtörtént az első gyűrű okozta gyilkosság a műben.<ref name="Rappl-ElsőSzöveg" /><ref name="LeeRheingold" />
111. sor:
Loge nem csatlakozik az istenek ünnepi menetéhez, hanem elmélkedve visszamarad, és mindezt még világosabban kimondja: ''Végzetük felé sietnek ők, kik erősnek vélik létüket. Szinte szégyellem, hogy velük van dolgom; csábító kedvet érzek újra lobogó lánggá válni... Meggondolom még: ki tudja, mitévő leszek?''.<ref name="Rappl-ElsőSzöveg" />
== Zenéje ==
''A Rajna kincse'' előjátéka során az Esz-dúr [[Akkord|hármashangzat]] csendül fel, mint a mitikus születés jelképe. Ez megelőlegezi a Ring egész világának a hangzásvilágát, mégpedig a kontra-Esz-t. Ennek melodikus csúcspontjai a Ring első [[vezérmotívum]]ának hordozói, amely az egész előjátékban uralkodik. A zenekar legmélyebb hangszereiről kiindulva egyre magasabb és világosabb regiszterekbe emelkedik: ez a ''születés motívuma''. A negyedik jelenetben hangzik el a ''természet motívum'', amely egyben [[Jörd|Erda]], a Földanya vezérmotívuma is. A keletkezés motívuma jelentőségteljesen önmaga visszafordításába torkollik, és így az elmúlás, az ''istenek alkonya motívumává'' válik. A függöny akkor megy fel, amikor az előjáték felfelé irányuló mozgása a tetőpontjára ér. Ez átvált az első [[rajna]]i [[sellő]] dalának lágy melódiájába, amely tekinthető a ''világ bölcsődalának'' is.<ref name="Rappl-ElsőZene">{{cite book|last=Rappl|first=Erich|title=Wagner operakalauz|pages=84-94|chapter=A Rajna kincse}}</ref>
120. sor:
A Nibelheim-jelenetben két egymáshoz hasonló és nagyon kifejező [[basszus]]motívum szólal meg. Az egyik a napvilágra emelkedő kincsé, a másik az óriási sárkány, az elburjánzó állati lét, a zabáló mohóság motívuma, amely később a ''[[Siegfried]]ben'' válik fontossá, mint a ''sárkány-motívuma''. Az utolsó fontos motívum ''Alberich átka''. Ezt a gyűlölet [[szinkópa|szinkópákon]] át szívósan kúszó motívuma vezeti be s ez a csúcsponton torkollik a tulajdonképpeni jellegzetes és tömör ''átok-motívumba''. Ettől kezdve a kard-motívum ellenpólusaként jelentkezik. Az opera végén ismét felhangzik a természet-motívum hármashangzata, amikor a lenyugvó nap beragyogja az istenek bevonulását Valhallába.<ref name="Rappl-ElsőZene" />
== Jegyzetek, hivatkozások ==
<references/>
== Forrás ==
* Batta András:''Opera'', Vince Kiadó, Budapest, 2006
* Gál György Sándor: Új operakalauz, I. kötet. Zeneműkiadó, 1978.
* Rappl, Erich: ''Wagner operakalauz'', Zeneműkiadó, Budapest, 1976 ISBN 963 330 133 5
* [http://www.utexas.edu/courses/wagner/home.html The Wagner experience]
{{Portál|zene||opera}}
{{DEFAULTSORT:A Rajna Kincse}}▼
▲{{DEFAULTSORT:A Rajna Kincse}}
[[Kategória:Wagner-operák]]
| |||