„Istár alvilágjárása” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a „Akkád mitológia” kategória hozzáadva (a HotCattel) |
Nincs szerkesztési összefoglaló |
||
18. sor:
:fedezi el talpig őket. Por lepi be a kilincset,
:por lepi az ajtó zárát…
Istár növére, az Alvilág istennője, [[Ereskigál]] megijedt Istár jövetelének hírétől: azt hitte, hogy a nővére a hatalmára tör, emiatt megparancsolta, hogy az Alvilág hét kapujának őrei ugyanúgy bánjanak vele, mint a halottakkal: mindegyik őr elvesz valamit Istár öltözetéből, az utolsó még Istár szemérem kendőjét is. Istár meztelenül került nővére elé. Magyarázatot kér az ellenes fogadtatás miatt, de növére szajhának nevezi és megparancsolja [[Namtar]]nak, hogy zárja börtönbe az istennőt és küldje rá az összes betegséget ami csak létezik.
Istár eltűnésével együtt megszűnt minden szaporodás a földön:
{{idézet 2|''Amióta Istár úrnő Kurnugéába leszállott''
''Amióta Ereskigál palotája börtönében sóhajtozik dideregve, sóhajtozik bús fogolyként''
''Azidőtöl nem folyatja kormos bika tehenkéjét,''
''Azidőtől nem hágja meg szamárcsődőr kancácskáját,''
''Azidőtől nem öleli ember fia feleségét:''
''Aluszik a férfi külön, egyedül szundít az ágyon,''
''Aluszik az asszony külön, egyedül forog az ágyon.''|Részlet az eposzból}}
Végül is Éa isten megpróbálja kiszabadítani Istárt. Megteremtette [[Aszúsu-námir]]t, akit megízott, hogy hódítsa meg Ereskigál szivét, majd lopja el az élet vizét és ébressze fel Istárt. Ereskigál beleszeretett Aszúsu-námirba, de észrevette, hogy a férfi mit akar, ezért elátkozta.
Éa azonban nem adta fel, [[Tammúz]] istent küldte le, aki zenélve, táncosnőkkel együtt szállt le Kurnugéába, ezzel meglágyítva Ereskigál szivét, aki végül is elengedte Istárt. Az istennő a kapukban sorra visszakapta ruha darabjait, majd végül ''"följutott a fényre"'', a földön a dolgok pedig újra a rendes kerékvágásba álltak.
==Források==
Gilgames, Rákos Sándor forsítása, Komróczy Géza válogatása, Bukarest, 1986.
Komoróczy Géza, „Fénylő ölednek édes örömében…”: A sumer irodalom kistükre, Budapest, Európa, 1970
| |||