„II. Menelik etióp császár” változatai közötti eltérés
| [ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
pontosítás |
a kisebb formai javítások |
||
9. sor:
| uralkodás_kezdete =[[1889]]. március 9.
| uralkodás_vége =[[1913]]. december 12.
| koronázás dátuma =[[1889]]. november 3.
| koronázás helye =Szűz Mária templom, [[Entotto-hegy]]
| örököse =
18. sor:
| uralkodási_név2 =Szahle Mariam
| uralkodás_kezdete2=[[1855]]. november 9.
| uralkodás_vége2 =[[1889]].
| koronázás dátuma2 =2. [[1878]]. márius 26.
| koronázás helye2 =1. [[1865]]. augusztus 22., Gadillo
| örököse2 =
| előd2 =[[Hailé Malakot soai király|Hailé Malakot]]
| utód2 =A Soai Királyság megszűnése
| állam3 =
58. sor:
| gyermekei =2. feleségétől:<br>N. (gyermek) (1882–1882)<br>Házasságon kívüli kapcsolatból:<br>[[Soa Reged vollói kormányzóné|Soa Reged]] úrnő (1867–1897)<br>Aszfa Vosszen úr (1873–1888)<br>N. (fiú)<br>[[Zauditu etióp császárnő|Zauditu]] császárnő (1876–1930)
| édesapa =[[Hailé Malakot soai király|Hailé Malakot]] (1825–1855)
| édesanya =Edzsigajehu úrnő (megh. 1877)
| lábjegyzet =
}}
64. sor:
== Menelik útja Soa királyi trónjáig ==
'''II. Menelik''' ősi Soa-i uralkodócsalád leszármazottja volt. A dinasztia megalapítói, Aszfa Vosszen (ur. 1775—1808), majd Szahla Szelasszé négus (ur. 1813—1847, Menelik nagyapja) amhara uralom alá hajtották Soát és az ott letelepült oromo népességet.
Mint már volt róla szó, Menelik apja, Hajla-Malakot, Tevodrosz [[1855]]-ös hadjárata idején meghalt. A trón Meneliket illette, aki azonban nem volt hajlandó behódolni Tevodrosznak, ezért elmenekült. Később elfogták, és Magdala erődjében tartották fogva, ahonnan [[1865]]-ben sikerült megszöknie. Voltaképpen ekkor kezdődik uralkodása Soában, noha sohasem mondott le a trónról öccse, Hajla-Mikaél javára.
== Menelik hódításai ==
Menelik az utolsó etióp uralkodó, akinek a nevéhez jelentős hódítások, a birodalom határainak tágítása fűződik. Reá várt a Soában letelepedett, és ősei által leigázott oromo területek pacifikálása, majd [[1875]]-ben még délebbre, a gurágé területekre hatolt be. Délnyugaton, Welega tartományban a gurágék fegyveresen is ellenálltak, segítették őket a Vollóból idemenekült muszlimok, és talán mahdista kapcsolataik is voltak. E vidékre a Godzsam-i uralkodó is igényt tartott, aki az Abbay-tól (Kék-Nílustól) délre számos kis oromo államot behódoltatott. Soa és Godzsam területi vitája végül az 1882-es embabói csatában dőlt el az előbbi javára, ami „Menelik útlevele volt délnyugat felé” (Bahru, 62). Welegát, Kaffát és Illubabort végül Menelik hadvezére, rasz Gobana csatolta a birodalomhoz, 1888-ban. Közben maga Menelik sem tétlenkedett: a nyugati hadjáratokat kihasználva nyugtalankodni kezdtek az Arsi-i muszlim klánok, akiket a király vert le 1886-ban, az Azule-i csatában. Ezek a hódítások tették Meneliket Johannész császár egyetlen méltó ellenfelévé.
Arsi ismételt pacifikálása azonban több volt, mint rendcsinálás: a cél Harar ősi emirátusának megszerzése volt. Az egyiptomiak [[1885]]-ben elfoglalták a várost, ahol helyreállították az emirátust (addig török kézen volt). Abdullah emír nem is titkolta, hogy a környező oromo népességet igyekszik behódoltatni, Menelik azonban pontosan tudta, hogy a nagyobb veszély az európai behatolásban rejlik, ezért meg kellett előznie őket. Amikor 1886 áprilisában az emír emberei Harartól északra lemészárolták Porros olasz gróf expedícióját, eljött a cselekvés órája. Mielőtt elindult a hadjáratra, körlevelet intézett az európai uralkodókhoz (főként I. Umberto olasz királyhoz), amelyben történeti és gazdasági érvekkel legitimálta Etiópia jogát a területre. A dologban kétségtelenül van némi csalafintaság: mindenekelőtt, mire a levelek Európába érkeztek, a város meghódítása már tény volt. Másrészt, Harar és vidéke a középkor folyamán valóban Etiópia része volt, de a keresztény jelenlét sohasem volt tartós. Ráadásul Menelik ekkor még nem Etiópia, hanem „csak” Soa uralkodója volt. Ugyanakkor igaz az is, hogy ha nem lép fel határozottan, Harar előbb-utóbb valamelyik Európai hatalom gyarmataként végezte volna. [[1887]]. január 6-án, a Csalankó-i csatában Menelik leverte az utolsó harari emír seregeit és bevonult a városba. A tartomány kormányzását Menelik unokatestvére, Makonnen Valda-Mikaél kapta meg.
Menelik [[1888]]-ra hatalmas terület ura lett, hatalmasabbé, mint amekkorát Johannész császár uralt. Sokak számára nem volt kérdéses, hogy Menelik lesz az új császár, azonban számára súlyos akadályt jelentett, hogy Johannész a halálos ágyán fiát, Mangasát nevezte meg örököséül, akit pár nappal a Matamma-i csata után meg is koronáztak. Igazság szerint amikor Menelik értesült Johannész haláláról, Etiópiának már volt egy császára. Menelik azonban ezzel nem törődve 1889. november 3-án magát is megkoronáztatta. Ezen a ceremónián részt vett az abun (püspök) is, így a két koronázás közül az etióp hagyományok értelmében Meneliké volt a törvényes.
83. sor:
== Addisz Ababa megalapítása ==
Menelik idejéig az etióp uralkodók amolyan „vándorló” udvartartást folytattak, ami az erősen feudális jellegű gazdaság következménye volt. Ez azt jelentette, hogy területeiken több megerősített központot létesítettek, amelyek között folyamatosan vándoroltak, bár e központok között általában mindig volt egy kitüntetett hely, mint például Johannész esetében Makallé, vagy a soai uralkodók esetében Ankobar.
Menelik, hódításai során több újabb központot erősített meg, amelyek egyike 1881-től az Entotto nevű hegyen volt. Az állandó jellegű épületek építése 1882-ben kezdődött, majd 1886—87-ben, miközben Menelik a harari hadjárattal volt elfoglalva, felesége, [[Taitu etióp császárné|Taitu]], a hegyekből az alant húzódó völgybe (Finfini) költöztette az udvart, ahová a számtalan melegvizű forrás csábította. A hely később az Addisz Ababa (Új Virág) nevet kapta. A település azonban ekkor még mindig csak egy volt Menelik székhelyei között, sőt az uralkodó egy ideig nem is ezt akarta végleges fővároává tenni, hanem a 60
== A Nagy Éhínség ==
Bár a középkori forrásokban is bőven találhatunk adatokat arra nézve, hogy a parasztság nagy része olykor nyomorgott, ezek többnyire a feudális rendszer túlkapásainak és a katonai rekvirálásoknak voltak köszönhetők.
1888 és 1892 között azonban korábban sohasem tapasztalt éhínség sújtotta a birodalmat, amely a nép emlékezetében, mint Gonosz Napok (Kefu Qan) maradtak meg. A katasztrófa nem csupán Etiópiát érintette, hanem kiterjedt Kelet-Afrika és Szudán más részeire is. Maga az éhínség több ok szerencsétlen egybeesésének következménye volt.
A közvetlen kiváltó okok közül kiemelkedik az a tény, hogy az olaszok behurcolták Eritreába a marhapestist, aminek következményeként számos régióban (főleg Eritrea, Tigré, Volló) a marhaállomány 90—100%-a elpusztult. A természeti katasztrófát emellett szokatlan szárazság és sáskajárás is súlyosbította.
Az okok azonban ennél mélyebben is gyökereznek: a csaknem egy évszázadon át tartó folyamatos háborúk következtében az élelemtermelő parasztság életfeltételei drasztikusan romlottak, a békés földművelés egész tartományokban vált lehetetlenné. Ahol mégis arattak, ott a katonaság élte fel a termést. Az újabb kutatások azt is kimutatták, hogy Észak-Etiópia természetes flórája már ekkor az elöregedés jeleit mutatta: a fás területek csökkentek, a földek termékenysége visszaesett, a marhaállomány kiesése miatt pedig a trágyázás is lehetetlenné vált.
101. sor:
Az európai harcmodorhoz (és erkölcsökhöz) szokott olasz hadvezetést azonban nem hatotta meg a keresztényi jócselekedet, és továbbra is elfogadhatatlan békefeltételekkel álltak elő. Meneliknek azonban nem volt ideje alkudozásra, mert hatalmas hadseregében időközben ellátási nehézségek merültek fel. Az olaszok főparancsnoka, Oreste Baratieri tábornok, hibásan értelmezve az aduai etióp táborban észlelhető nyugtalanságot, a támadás mellett döntött.
Az aduai csata [[1896]]. [[február 29.|február 29-én]] éjjel indult meg, amikor az olasz hadsereg három oszlopban vonult az etióp tábor ellen. Az éjszakai időpont ellenére sem sikerült meglepni az etiópokat, akik közül sokan nem értettek egyet Menelik makalléi nemeslelkűségével, és vérszomjasan várták az összecsapást. Az etióp hadsereg parancsnokai között ott találjuk [[Mikael vollói király|rasz Mikaélt]] (Volló), rasz Makonnent (Harar), rasz Mangasát (Tigré) és Takla-Hájmánót négust (Godzsam). Az olasz csapatokat Baratieri mellett Vittorio Dabormida, Giuseppe Arimondi és Matteo Albertone tábornokok vezették. Általános vélekedés, hogy hiba volt Baratieri részéről három részre osztani az olasz csapatokat, mert ezzel az egyes seregrészek elvesztették a modern fegyvereik által nyert előnyüket. A csata során az etiópok hamar bekerítették Albertonét, akinek felmentésére Dabormidának a jobb szárnyról a balra kellett átvonulnia. Az olasz [[csatarend|hadrend]] és haditerv ezzel teljesen felborult, következésképp az etiópok lassú, de biztos győzelmet arattak: az utolsó puskalövések március 1-jén délben dördültek el.
Az aduai csata jelentőségét nem szabad sem alá-, sem túlbecsülni. Kétségtelen, hogy feketék győzelme volt a fehérek felett, bár Európa éppen ennek kapcsán „fedezte fel”, hogy az etiópok nem is „négerek”: a fehér felsőbbrendűség képtelen lett volna szembesülni azzal, hogy vereséget szenved egy „fekete” hadseregtől. Mint a Vasárnapi Ujság már idézett cikke írja, „az az elterjedt vélemény, hogy az abessziniaiak még egészen vadak, teljesen hibás”.
Láttuk korábban, hogy IV. Johannész győzelmeit sokan nagyobb dicsőségnek tartják az aduai csatánál. Kétségtelen az is, hogy Olaszország gyarmatosító lendületét csak megfékezni sikerült, meggátolni nem. Ami mégis a csata jelentőségét illeti, az sokkal inkább kontinentális (afrikai) és faji (fekete) léptékben érvényesült. A korabeli világ távközlése már elég fejlett volt ahhoz, hogy az olasz vereség híre 24 órán belül bejárja a világot, az amerikai feketék nem kis örömére. Etiópiát az aduai csata tette az ő szemükben az ígéret földjévé, amelyet a „feketék istene” megoltalmaz a fehérek gyarmatosításától. Ide vezetnek vissza a jamaicai rasztafarianizmus és a dél-afrikai etiopianizmus gyökerei. A mindenkori etióp uralkodó ettől kezdve istennek kijáró tiszteletnek örvendett az egész fekete világban.
Aduának voltak ennél kézzelfoghatóbb politikai következményei is. A britek, akik olasz győzelmet vártak, most döbbenten látták, hogy a Nílus-kérdés továbbra is nyitott. Vagyis Európából nézve a független Etiópia továbbra is szabad prédának látszott. Az első pillanatban úgy tűnt, az etióp győzelemből a franciák húznak majd hasznot. Az angolok félelme, hogy Menelik most majd a franciák „karjaiba veti magát”, nem volt alaptalan. Franciaországnak régóta dédelgetett terve volt, hogy nyugat-afrikai és kelet-afrikai (Dzsibuti) gyarmatait összekösse. Szudánban még mindig tartotta magát a mahdista állam és Adua nyitva hagyta a kérdést, hogy melyik európai állam lesz képes azt bekebelezni. Nyugat és kelet felől egyszerre indult egy-egy francia expedíciós hadsereg a Nílus felé: Kongóból Marchand tábornok, Dzsibutiból Etiópián át (Menelik engedélyével) Bonchamps márki. Menelik mégsem volt egyértelműen a franciák kiszolgálója: egyrészt kihasználta az alkalmat, és a Bonchamps-expedícióba bekapcsolódva újabb területeket kapcsolt a birodalomhoz (Bela Sangul és Aszosza), másrészt egyezményt kötött Nagy-Britanniával, hogy a mahdisták részére nem enged át fegyverszállítmányt Etiópia területén.
Etiópia minden bizonnyal az aduai csatának köszönheti máig egyetlen vasútvonalát. Egy francia társaság még 1894-ben megkapta a vasútépítési koncessziót („Dzsibutiból Addisz Ababán át a Nílusig”), de a bizonytalan helyzet miatt az építkezések nem kezdődtek meg. Most, hogy ismét megnyílt a lehetőség a francia gyarmatok összekötésére, 1897-ben megkezdődött a sínek lefektetése.
A franciák azonban nem jártak sikerrel. Marchand 1898-ban ugyan teljesen elcsigázva elérte a Nílust, Bonchamps azonban nem érkezett meg. Ráadásul, mire Marchand odaért, az angol csapatok már beásták magukat a folyó túlsó partján. Ez volt a híres fasodai válság, amely hónapokon át okozott diplomáciai válságot és fenyegetett világháborúval, míg végül a franciák meghátráltak. Az angoloknak sem volt könnyű dolguk: Fasodába ugyanis a mahdista hadseregen át vezetett az út, amelyet Kitchener tábornok vert le több véres csatában. Ezzel kialakult a térség végleges gyarmati felosztása.
Olaszországban a vereség belpolitikai válságot okozott, Crispi miniszterelnöknek le kellett mondania. Az olasz közvélemény egyébként sem támogatta a gyarmati háborút, és a csatát követően ‘Viva Menelik’ kiáltásokkal tömegek vonultak az utcákra. Menelik közel kétezer olasz hadifoglyot ejtett, de megtiltotta katonáinak a bosszút. XIII. Leó pápa levélben kérte az etióp uralkodót, hogy gyakoroljon kegyelmet, akinek ez nem volt ellenére, ám előbb békét akart kötni. Az addisz ababai békét végül 1896. október 26-án írták alá: semmisnek nyilvánították a Wuchaléi Szerződést, Olaszország elismerte Etiópia függetlenségét. A határok kérdését egy jövőbeni egyezményre hagyták, addig pedig a status quo ante (korábbi helyzet) érvényesült. A békekötés után Menelik valóban szabad eltávozást biztosított a hadifoglyoknak, akik közül azonban számosan Etiópiában telepedtek le.
114. sor:
== Határtalan Etiópia ==
[[
Adua után az európai hatalmak mindent elkövettek, hogy Meneliket határszerződések megkötésére kényszerítsék. Az etióp uralkodó, aki gyakorlatilag [[Etiópia]] mai kiterjedésééig tolta a határokat, számolva a realitásokkal, szintén úgy érezte, hogy szerzeményeit nemzetközi szerződésekben kell biztosítania.
Elsőként Franciaországgal sikerült szerződést kötni, a már említett Bonchamps-misszió tevékenységével kapcsolatban. A szerződés a külvilág számára tulajdonképpen csak Francia-Szomáliföld (a mai Dzsibuti) határait jelölte meg [[1897]]-ben. (A Nílusért folyatatott francia—etióp szövetséget titokban tartották.) Az ekkor megjelölt határok a mai napig változatlanok.
Mint láttuk, [[Eritrea]] déli határának kérdését az [[1896]]-ban megkötött aduai béke elodázta. Olaszországgal végül [[1900]]-ban született megegyezés, mely szerint az olasz gyarmat déli határa a Mareb folyó völgyéig terjedhet. Azonban később is bizonytalanságot okozott, hogy a folyó csak a határ egy szakaszán fut végig, így a keleti részen továbbra is csak szaggatott vonallal lehetett a térképeken megjelölni a feltételezett határt.
[[1902]]-ben született meg az egyezmény Nagy-Britanniával a szudáni határvonalról (hivatalosan Angol-egyiptomi Szudán és [[Etiópia]] határáról). Ez a szerződés tartalmazta azt is, hogy [[Etiópia]] nem építhet sem gátat, sem más vízierőművet a Kék-Níluson, illetve annak mellékfolyóin. Öt évvel később ([[1907]]) született egyezmény Brit-Kelet Afrika ([[Kenya]]) és [[Etiópia]] határáról, ami a Rudolf-tó kettéosztását jelentette.
A legtöbb problémát később a szomáliai határok okozták. Bár [[Etiópia]] egyezményt kötött Nagy-Britanniával ([[1902]]) Brit Szomáliföld, majd Olaszországgal ([[1908]]) Olasz-Szomáliföld határairól, ezek a kijelölések csak térképen történtek meg. Gondot okozott, hogy a térség (Ogaden) félsivatagos területein a nomád pásztorok egyik oázistól a másikig vándoroltak, tudomást sem véve sem határokról, sem egyezményekről. A kietlen pusztaságokban vándorlók sohasem tudhatták, mikor értek egyik ország felségterületéről a másikéba, így az is kérdéses volt, hogy egyes települések voltaképpen hová tartoznak. Később ezt a bizonytalanságot használta ki [[Olaszország]] [[1934]]-ben.
== Halála ==
„MENELIK életének utolsó éveit ([[1907]]–[[1913|13]]) teljes egyedüllétben, a külvilágtól elszigetelten töltötte”<ref>L. Sík (1964: 101).</ref>
== Gyermekei ==
* 1. feleségétől, Altas úrnőtől (megh. [[1890]]), [[II. Tevodrosz etióp császár]] házasságon kívül született lányától, elváltak, gyermekek nem születtek
* 2. feleségétől, [[Emjat Bafana soai királyné]]tól ([[1834]]–[[1887]]), elváltak, 1 testi fogyatékos gyermek:
** N. (gyermek) ([[1882]]–[[1882]])
* 3. feleségétől, [[Taitu etióp császárné|Taitu]] császárnétól ([[1851]]–[[1918]]), Betul Hailé Mariam szemieni kormányzó lányától, gyermekei nem születtek
* Házasságon kívüli kacsolataiból:
** (Desszeta úrnőtől): [[Soa Reged vollói kormányzóné|Soa Reged]] úrnő ([[1867]]–[[1897]]), 1. férje Vadidzso Gobena (megh. [[1905]]), Gobena Dacsi fallei herceg fia, 1 fiú, 2. férje [[Mikael vollói király|Rasz Mikael]] vollói kormányzó és király ([[1850]] körül–[[1918]]), 3 gyermek:
*** (1. férjétől): Vosszen Szeged Vadidzso ([[1885]] – [[1908]]. [[március 29]].) etióp trónörökös
*** (2. férjétől): Zenebe Vork Mikael úrnő ([[1892]]. december – [[1904]]. április), férje Bezibeh godzsami alkormányzó (megh. [[1905]]), I. Takla Hajmanot godzsami király fia, 1 gyermek, a gyermeke szülésébe halt bele 11 évesen
*** (2. férjétől): N. (fiú) Mikael (megh. [[1905]] körül), a tizenéves kor elején halt meg
*** (2. férjétől): [[V. Ijaszu etióp császár|Kifle Jakob Mikael]] ([[1897]]. [[február 4]]. – [[1935]]. [[november 25]].) etióp trónörökös [[1909]]. [[május 15]]-től és ''V. Ijaszu'' néven [[Etiópia uralkodóinak listája|Etiópia császára]] (ur: [[1913]]–[[1916]]), 1. felesége Aszter (Romana Vork) ([[1901]]–[[1918]] után) tigréi hercegnő, elváltak, nem születtek gyermekei, 2. felesége, [[Szabla Vangel etióp császárné|Szabla Vangel]] godzsami hercegnő (megh. [[1970]]), 1 leány és számos házasságon kívüli gyermek
** (Getie úrnőtől): Aszfa Vosszen úr ([[1873]]–[[1888]]), nem nősült meg
** (Valatta Szelasszié úrnőtől): N. (fiú), 9 évesen halt meg
** (Abecsu úrnőtől): [[Zauditu etióp császárnő|Zauditu]] császárnő (1876–1930), 1. férje [[Araja Szelasszié tigréi király]] ([[1867]] szeptember előtt – [[1888]]. [[június 10]].), [[IV. Johannész etióp császár]] fia, nem születtek gyermekei, 2. férje Gvangul Vagsum, a [[Zagve-dinasztia]] feje (megh. [[1904]]. szeptember), 1 leány, 3. férje, Vube Atnaf Szeged (megh. [[1913]]), nem születtek gyermekei, 4. férje, [[Gugsza etióp rasz|Rasz Gugsza]] ([[1877]]. április – [[1930]]. [[március 31]].), [[Taitu etióp császárné]] unokaöccse, 1 leány:
*** (2. férjétől): N. (leány) Gvangul ([[Addisz Abeba]], [[1891]]. november – [[1895]]. január)
*** (4. férjétől): N. (leány) Gugsza ([[Addisz Abeba]], [[1906]]. január – [[Addisz Abeba]], [[1906]]. január)
== Jegyzetek ==
<references/>
== Irodalom ==
* Sík Endre: ''Fekete-Afrika története'', Akadémiai Kiadó, Budapest 1964.
== Külső hivatkozások ==
151. sor:
* [http://www.angelfire.com/ny/ethiocrown/menelik.html Imperial Ethiopia Home Page/Emperor Menelik II : Part I] – 2010. július 7.
* [http://www.angelfire.com/ny/ethiocrown/menelikII.html Imperial Ethiopia Home Page/Menelik II Part II: The Post Adowa Era] – 2010. július 7.
{{s-start}}
{{s-bef|rows=1|before=[[IV. Johannész etióp császár|IV. Johannész]]}}
{{s-ttl|title=[[Etiópia uralkodóinak listája|Etiópia császára]] [[
{{s-aft|rows=1|after=[[V. Ijaszu etióp császár|V. Ijaszu]]}}
|}
{{s-start}}
{{s-bef|rows=1|before=[[Hailé Malakot soai király|Hailé Malakot]]}}
{{s-ttl|title=[[Soa királyainak listája|Soa királya]] [[
{{s-aft|rows=1|after=[[A Soai Királyság megszűnte]]}}
|}
{{DEFAULTSORT:Menelik 2}}
170 ⟶ 168 sor:
{{Link FA|fr}}
[[en:Menelik II of Ethiopia]]
[[am:ዳግማዊ ምኒልክ]]
| |||