„Fantasztikus szimfónia” változatai közötti eltérés

Berlioz a Fantasztikus szimfóniát 1830 februárjában kezdte írni, de néhány tétele, részlete már korábban kész volt. A 4. tétel indulója például a soha be nem mutatott ''Vérbírák'' című operája része volt (ott a ''Gárdainduló'' nevet viselte, és a kéziratos partitúrán olvasható ilyen értelmű beírás). A finálé valószínűleg egy [[Johann Wolfgang von Goethe|Goethe]] nyomán készült ''Faust'' darab részeként született (erre a programleírás első kéziratából lehet következtetni). Az első tétel kezdő témáját egy gyermekkori dalból vette, az egész szimfónián átívelő „idée fixe” alaptémája pedig saját ''Herminie'' című kantátájából származik. Mindemellett felhasználta még a zárótételben a ''Dies irae'' [[Gregorián ének|gregorián]] dallamát is. Ezek után nem csoda, hogy februárra már végzett is a komponálással. Végzett, de nem fejezte be, 1833-ig állandóan javítgatta, még a programszövegnek is 14 változata ismert.<ref name="Kroó80"/>

 

 

A közönség elismeréssel fogadta a ''Fantasztikus szimfóniát'', különösen a ''Menet a vesztőhelyre'' című tételnek volt sikere.<ref>{{cite book|author=Kroó György|authorlink=Kroó György|title=Berlioz|publisher=Gondolat Könyvkiadó|year=1980|location=Budapest|pages=79|id=ISBN 963-280-852-5|chapter=A Fantasztikus szimfónia}}</ref> A kritika visszafogott dicsérettel fogadta, kifogásokat említettek, Berlioz – akkori füllel hallgatva – újszerű formái és szokatlan hangzása meglepetést keltett, pedig ezek az újítások végső soron ''„a zene fejlődésében logikus és szükséges újítások”'' voltak.<ref name="Frigyesi14">{{cite book|editor=Kroó György|author=Frigyesi Judit|title=Hector Berlioz: Fantasztikus szimfónia. In: A hét zeneműve 1979/3.|publisher=Zeneműkiadó|year=1979|location=Budapest|pages=14}}</ref> Csupán egy fiatal német kritikus, ''Ludwig Börne'' ismerte fel, hogy jelentős művet hallott.<ref name="Bloom"/> Egy 1830. december 8-án keltezett levélben a következőt írta: ''„Vasárnap a Conservatoire-ban koncertet hallgattam. Egy Berlioz nevű fiatal zeneszerző … adatta elő a szerzeményét. Romantikus. E franciában egy egész Beethoven rejtőzik, de azért kötnivaló bolond. Nekem nagyon tetszett minden. Érdekes szimfónia ez, öt drámai felvonásban, természetesen csupán hangszeres zene; de hogy az emberek meg is értsék, mint egy operához, cselekményt magyarázó szöveget is nyomatott hozzá. A legkicsapongóbb irónia ez, amilyet soha költő szavakban ki nem fejezett. És istentelen. A zeneszerző saját ifjúsága történetét mondja el. Ópiummal megmérgezi magát, és azt álmodja, hogy megölte szerelmesét, s ezért halálra ítélték. Ott van a saját kivégzésénél. Egy felejthetetlen indulót hall az ember, amilyet még sohasem hallottam. Az utolsó részben a Boszorkányok hegyét ábrázolja, pontosan úgy, mint a Faustban, az egész szinte kézzel tapintható. Szerelmese, aki hozzá méltatlannak bizonyult, szintén megjelenik a Walpurgis-éjszakán, de nem úgy, mint Margit a Faustban, hanem szemtelenül, boszorkányszerűen… A művészetben és irodalomban, éppen úgy, mint a politikában, a szemtelenségnek nagyobb súlya van, mint a szabadságnak. Ezt kell tudni méltányolni, hogy igazságtalanul el ne ítéljük a francia romantikusokat. Sokszor tisztára bolondok és olyan dolgokat írnak, amelyeket a romantikus Németországban sohasem olvasnának el. Majd kialakul ez is. Vissza fognak bukfencezni. Még egyetlen francia sem esett bele a Napba.”''<ref>{{cite book|author=Kroó György|authorlink=Kroó György|title=Berlioz|publisher=Gondolat Könyvkiadó|year=1980|location=Budapest|pages=87–88|id=ISBN 963-280-852-5|chapter=A Fantasztikus szimfónia}}</ref>