„Édouard Vuillard” változatai közötti eltérés

Édouard Vuillard egy kis faluban született ''Saône-et-Loire''' megyében. Apja nyugdíjas hajóskapitány volt. A gyerek tízéves korában a család [[Párizs]]ba költözött, meglehetősen szerény körülmények közé. [[1884]]-ben meghalt az apa, és a fiú tanulmányainak folytatását csak egy ösztöndíj elnyerése tette lehetővé, amelynek révén a jóhírű ''Condorcet'' líceumban tanulhatott. Itt találkozott és barátkozott össze a majdani festőkkel, Ker-Xavier Roussellel (aki később a sógóra lett) és [[Maurice Denis]]-vel, a leendő zenész Pierre Hermant-nal és a később írói pályára lépő ''Pierre Véber''relVéberrel és ''Lugné-Poë''-velPoëvel. A felajánlott katonai pálya helyett ő inkább a művészi pálya iránt vonzódott, beiratkozott az ''École des Beaux-Arts''-ra, ahol akkor tanult [[Pierre Bonnard]] is. [[1885]]-ben ''Diogène Maillart'' műtermében szerezte meg alapvető művészeti ismereteit, ahova legjobb barátjával, Roussellel együtt járt. Édesanyjánál lakott, egészen hatvanéves koráig.

Látogatta [[Stéphane Mallarmé]] nevezetes „keddjeit” és a ''Revue Blanche'' szerkesztőségében rendezett összejöveteleket. Itt ismerkedett meg [[Paul Sérusier|Sérusier]]-vel, majd [[Paul Gauguin|Gauguinnel]], [[Pierre Bonnard|Bonnarddal]], [[Aristide Maillol|Maillollal]], [[Félix Vallotton|Vallottonnal]], [[Rippl-Rónai József]]fel és másokkal. [[1888]]-ban csatlakozott a [[Nabis]]-hoz, Bonnard pedig megosztotta vele és Maurice Denis-vel a műtermét. Az [[1890-es évek]]benévekben díszletfestő volt ''Lugné-Poë'' ''Théâtre de l'Oeuvre'' színházában. [[1888]] körül festett képein észrevehető volt érzéke a megfigyelés, a komponálás és a harmónia iránt. A harsogó színvilág irányába tett rövid kitérője után visszatért a finom, visszafogott kolorithoz. Kis enteriőr-jeleneteket festett, amolyan „intim freskók”-at, meg dekorációkat, például a a ''Théâtre des Champs-Elysées''-be. Az utolsó ilyen jellegű megbízásai a párizsi ''Chaillot-palota'' (1937) és a [[genf]]i ''Palais des Nations'' (1939) volt.

Műveit először az [[1901]]-es ''Salon des Indépendants'-on állította ki, majd az [[1903]]-as ''Őszi Szalon''on is szerepelt. Ezt követően rendszeres kiállítója volt a hazai és a külföldi tárlatoknak.

Az évtized végén számos utazást tett: előbb [[Velence (Olaszország)|Velencébe]] és [[Firenze|Firenzébe]], majd [[London]]ba, később pedig [[Milánó]]ba utazott, emellett látogatást tett [[Spanyolország]]ban is. Előbbit Bonnard-ral, utóbbit Denis-vel, Roussellel és Chastellel közösen készítettetette. Az említetteken kívül fontos részt képviselnek még életművében a portrék. Akiket közel érzett magához (anyja, barátai), azokról finom, intim hangulatú arcképeket tudott készíteni, amelyek kvalitása a legnagyobb mesterekével vetekszik (annál nehezebben birkózott meg a megrendelésre festett portrékkal). Képein felfedezhető a finom humor, a derűs, de nem vidám szemléletmód. Művein a dísztelenségre törekedett. Ennek érdekében egy időben illóolajokkal festett szürke kartonra, így azt érte el, hogy a fedetlen részek áttűnő alapja mintegy belejátszott a kompozíció harmóniájába. Élete vége felé komoly hangokat is megütött, ezek a képei már közel sem mutatják azokat a kellemes vonásokat, mint a korábbiak, ugyanakkor hangulatuk mégis békés, megbízható és nyugodt.