„Sino-tibeti nyelvcsalád” változatai közötti eltérés

nincs szerkesztési összefoglaló
a (Bot: következő módosítása: id:Rumpun bahasa Sino-Tibet; kozmetikai változtatások)
A [[természetes nyelv]]ek egyik [[nyelvcsalád]]ja., Elterjedésimelynek területüknyelveit [[Kelet-Ázsia]] és [[Délkelet-Ázsia]].Ázsiában Közösbeszélik jellemzőik– beszélői számát tekintve – az izolálóindoeurópai nyelvszerkezetután (egyszótagúa gyökszavak)második éslegnagyobb nyelvcsalád, elsősorban a tonalitástöbb (éneklőmint hangsúly).egymilliárd kínai anyanyelvű révén.
 
== Besorolása ==
Máig vita tárgya, hogy geneológiailag lehet-e egyáltalán sino-tibeti nyelvcsaládról beszélni. A középpontban álló két nyelv, egyben a nyelvcsalád névadó nyelvei, a kínai és a tibeti rokonságát is csak a 20. században sikerült igazolni, míg sok más nyelv esetében az önálló írásbeliség hiánya is megnehezíti az összehasonlító nyelvészek munkáját. A nyelvészeknek nem könnyű a dolguk, ha Belső-, Kelet- és Délkelet-Ázsia nyelveit veszik nagyító alá, és a rokonsági fokok megállapítására törekednek. Adott esetben az olyan első látásra nyilvánvaló egyezések, mint a monoszillabikus izoláló (egyszótagú elszigetelő) jelleg, a jelentésmegkülönböz-tető szereppel bíró tonalitás megléte hasonló vagy éppen teljesen megegyező szórend és a gyakorta igen közeli földrajzi eloszlás vélt bizonyítékokként szolgálhatnak a rokonság megállapításához.
 
== Előzmények ==
A nyelvcsalád szerkezetének ma ismert formája nem is oly régen még egészen másként festett. Korábban indokínai nyelvcsalád néven emlegették, amelybe a thai nyelveket (áhom, sziámi, lao stb.) a vietnamit és a miao-jao nyelveket is besorolták.A nyelvcsalád felosztását tekintve alapvetően két fő nézet vetekszik. Az egyik nézet szerint, melynek megalapozói Li Fanggui és Luo Changpei kínai nyelvészek voltak. E szerint a sino-tibeti nyelvcsaládba tartoznak még a kam-thai nyelvek és a miao-jao nyelvek is. Robert Shafer (1974. 2-8) még nem választotta le ezeket a nyelvcsaládokat és nyelveket a sino-tibeti nyelvcsaládról, azonban egy pontos hierarchiát dolgozott ki a nyelvek egymáshoz fűződő geneológiai ábrázolásához, mely igen nagy jelentőségűnek bizonyult a későbbi kutatások szempontjából. Shafer ''-ikus'' (''-ic'') végű osztályok (''Divison'') néven jelöli meg a legnagyobb gyűjtőcsoportokat, ez alá sorlja ''–szerű'' (''-ish'') végződésű szekciókat (''Section''), melyeket további ágakra (''Branch'') oszt, s ezeknek az ágaknak a végén találhatók az egyes nyelvek, a rendszer legkisebb egységei (''Unit''). A sino-tibeti nyelvcsaládot következő főbb nyelvi osztályok szerint csoportosítva mutatja be:
 
* Barikus (Baric) vagy assam, amely Burma északkeleti határához közel a Himalája déli lejtőjén beszélt nyelvek csoportja.
* Bodikus (Bodic), melyet a Tibet területén, Nepál északi részén, Kashmirban és Ladakban beszélt nyelvek alkotják.
* Burmikus (Burmic), a többnyire Burmában beszélt nyelvek.
* Daikus (Daic) Nyugat-Kína, Laosz, Sziám és Burmában a Shan állam területén beszélt nyelvek egy része.
* Sinitikus (Sinitic), amelybe a kínai nyelv és az északi és déli nyelvjárásai tartoznak.
* Karenikus (Karenic) osztály, amelyet a Dél-Burmában beszélt nyelvek közel egy tucatja alkotja.
 
A sino-tibeti nyelvek másik jelentős osztályozási elméletének megalkotása Paul Benedict (1972) nevéhez fűződik (melyet a nyugati nyelvészek többsége elfogad). Az ő által kidolgozott rendszer egyszerűbb, áttekinthetőbb változatot javasol, mely szerint a kam-thai és a miao-jao nyelvek nem rokonai a sino-tibeti nyelvcsaládnak, ezeket ma már az ausztronéz nyelvek családjába sorolják. Benedict szerint ugyanakkor a főképp az Észak-Burmában beszélt karen nyelvek a kínai-tibeti nyelvek közé kell sorolni, és így a sino-tibeti nyelvcsaládnak két fő ága van, a kínai és a tibeti-karen, mely utóbbi tagozódik tibeti-burmai alágakra. E kategorizálás szerint összesen mintegy háromszázra tehető a sino-tibeti nyelvek száma. Ezek nagy része törzsi nyelv, néhány ezer, legföljebb néhány tízezer beszélővel. Többé-kevésbé hasonló rendszert mutat be Nishida (1970) és Egerod (1974) is.
 
A kam-thai és a miao-jao nyelvek kínai-tibeti nyelvcsaládról történő leválasztása után sem csendesedett el a vita (RÓNA-TAS 1985. 108-112). Sokan meg-kérdőjelezik a tibeti-burmai és a kínai nyelvek rokonságát is. A rokon szavakon túl (a jelenlegi legterjedelmesebb rokonszó-listák mintegy 500 szót érintenek) vannak bizonyos szerkezeti hasonlóságok, a kínai-tibeti nyelvcsaládban, melyek utalhatnak a tényleges rokonságra:
 
* Rendkívül nagy a tonális nyelvek aránya a családon belül. A legjellegzetesebb képviselői ennek a jelenségnek a kínai, a tibeti (legtöbb nyelvjárása) és a burmai.
 
* A monoszillabikus izoláló jelleg, azaz a nyelv morfémái kizárólag, vagy döntő többségükben egy szótagúak.
* A nyelvek morfológiai-szintaktikai jellege analitikus, azaz igen csekély a toldalékok alkalmazása és morfológiai szerepe a szintaktikai eszközökéhez képest. Ebben kivételt képez némely tibeti-burmai nyelv.
* A tibeti-burmai ág bizonyos nyel-veinek (pl. tibeti, jingpo) kivételével általános jellegzetesség a számlálószók használata a számneves főnévi szerkezetekben. Ezeknek a számlálószóknak a megválasztása az őket vonzó főnév szemantikai tulajdonságának függvénye (a számlálószók használata, areális jelenségként, a térség más nyelvcsaládokba tarto-zó nyelveire is kiterjedt, pl. a japánra és a vietnámira).
* E nyelvek zömében (pl. kínai, ji és a burmai) gyakori eszköz a melléknevek mértékjelölésére, a névszói többes szám kifejezésére a reduplikáció, azaz egy szótag, egy morféma, esetleg egy egész szó megismétlése.
 
A rokonság ellen szóló egyik legfőbb érv a szórend. A morfológiailag sze-gényesebb nyelvekben a mondatok szórendje erősen kötött. A szórend tekintetében az alany-tárgy-ige (SOV) sorrend dominál a tibeti-burmai nyelvekben, míg a nyelvcsalád más ágaira az alany-ige-tárgy (SVO) típus jellemző. Amíg pl. a tibeti-burmai nyelvek majd mindegyike alany-tárgy-ige (SOV) szerkezetű (ez alól csak a karen nyelv a kivétel, amelyik a kínaival megegyező szórendet tart), addig a kínai nyelvek alany-ige-tárgy (SVO) szerkezetet mutatnak. Már pedig a szórend a nyelv egyik legnehezebben változó része. A kínai-tibeti nyelvcsalád mellett lándzsát törők i.e. 4000-re – hasonlóan az indoeurópai nyelvcsaládhoz – teszik a kínai és a tibeti-burmai ág szétválását, és e hatalmas időintervallumnak tudják be, a ma már szembeötlő fonológiai, szemantikai, szintaktikai különbségeket.
 
Összefoglalva megállapítható, hogy a kínai-tibeti nyelvek egy családba tartozása erősen valószínűsíthető, de kielégítő bizonyosságot inkább csak a tibeti-burmai ág nyelveinek szorosabb kapcsolatára, valamint ennek az ágnak a kínaihoz való valamivel lazább fűződésére talált a tudomány. A többi érintett nyelv eseté-ben fokozza a bizonytalanságot a korábbi nyelvállapotok emlékeinek hiánya, a rajtuk végzett rekonstrukciós és összehasonlító munka kezdeti stádiuma, valamint az areális hatások okozta zavarok. Azonban amennyire bizonytalan e nyelvek geneológiai összetartozása, oly nyilvánvaló tipológiai rokonságuk, melyekről már fentebb tettünk említést.
 
 
 
Elterjedési területük [[Kelet-Ázsia]] és [[Délkelet-Ázsia]]. Közös jellemzőik az izoláló nyelvszerkezet (egyszótagú gyökszavak) és a tonalitás (éneklő hangsúly).
 
A nyelvcsaládhoz tartozó nyelvek: