„Aaron Copland” változatai közötti eltérés

Hazatérve úgy döntött, hogy főállású zeneszerző lesz. A Carnegie Hall közelében telepedett le (ahol közel harminc évig lakott), és 1925-ben és 1926-ban a Guggenheim Alapítvány által folyósított 2500 [[Amerikai dollár|dolláros]] ösztöndíjából élt – igen takarékosan. Ezt követően előadások, koncertek, alkalmi állások és díjazások, kölcsönök segítségével és mecénások által biztosított összegekből tartotta fenn magát.
 
Copland húszas évekbeli szerzeményei modernista jellegűek voltak, és – akárcsak a többi modern művészeti ág esetén – csak bizonyos elit körök mutattak érdeklődést iránta. Copland – a francia „Hatok” (Les Six) mintájára – megalakította a Fiatal Zeneszerzők Csoportját (Young Composer's Group), aminek az volt a feladata, hogy a modern zenei törekvéseket bevezesse a zenei közízlésbe. Bekerült az Alfred Stieglitz köré csoportosult művészi körbe, és számos vezető művésszel (többek között Paul Strand, Edward Weston, Ansel Adams, Georgia O'Keeffe, Walker Evans) ismerkedett meg (ésőbbkésőbb részben Evans fényképei inspirálták Copland ''The Tender Land'' című operáját). Megpróbált a kortárs zeneszerzőkkel (Carl Ruggles, [[Charles Ives]]) versenyre kelni, de az időszak zenéjét a populárisabb zenei stílusok, főleg a [[Dzsessz|jazz]] és [[George Gershwin]] uralta (egy időben maga is úgy vélekedett, a szimfonikus jazz területén léphetne tovább). Fiatal kortársaival (Roger Sessions, Roy Harris, Virgil Thomson,Walter Piston) együtt munkálkodott közös koncerteken bemutatni munkáikat az új közönségnek. A csoport Copland vezetésével működött, segítették egymás munkáját, és CoplandotCopland mindvégig kapcsolatban maradt a fiatal komponistákkal, így lassan érdemelte kikiérdemelte „az amerikai zene dékánja” címet.
 
1927-től tíz évig a New York-i New School for Social Research vezetője volt. 1929-ben született ''Symphonic Ode'', majd 1930-ban ''Short Symphony'' című műve, ami után arra a felismerésre jutott, hogy a zenét közelebb kellene vinni a közönséghez: egyrészt a zenét a diákok számára kell elérhetőbbé tenni, másrészt a zenei megjelenést a szélesebb tömegeket elérő médiákra kellene elvinni (zenés játékok, rádió, film). A harmincas évek közepén írta fiatalok számára ''The Young Pioneers'' című zongoradarabjait és ''The Second Hurricane'' című [[Opera (színmű)|operáját]].
 
A [[Nagy gazdasági világválság|gazdasági válság]] éveiben [[Európa|Európába]], [[Afrika|Afrikába]] és [[Mexikó]]ba utazott. Utóbbi országban kötött barátságot Carlos Chavez zeneszerzővel, és ezután gyakran tartózkodott az országban, itt írta ''El Salón México'' című művét 1936-ban, amely már a szélesebb rétegek elérését tűzte ki célul. Ezt követően a rádió számára is írta ''Prairie Journal'' című darabját, amelyben az amerikai táj zenei leírásával próbálkozott. Ezt a ''John Henry'' című, népballadára épülő rádiózene követte. Ez a zenei törekvés későbbi zeneszerzői törekvéseiben folyamatosan jelen lesz. Ugyanakkor nyitott a színház irányába is, több amerikai szerző darabjához írt színpadi kísérőzenét (például [[Irwin Shaw]] ''Csendes város''ához). 1939-ben a filmek következtek: az ''Egerek és emberek'' és ''A mi városunk'' című mozikhoz írt zenét. [[Balett]]eket is írt, mint például a rendkívül sikeres ''Billy , a kölyök'' (1939). Ezzel Copland az amerikai zene elismert képviselője lett (mint [[Igor Stravinsky|Stravinsky]] az orosz zenéé), és egyre inkább vezető szerepet játszott az Amerikai Zeneszerzők Szövetségében. Tevékenysége eredményeként a [[második világháború]] végére már kielégítő anyagi biztonságba került, ennek ellenére tovább folytatta az írást, a tanítást, végül elkezdte a karmesterkedést is. 1935-től 1944-ig (majd 1951–1952-ben) a [[Harvard University]] tanára volt.
 
Az 1940-es évtized volt Copland legtermékenyebb időszaka. Ekkor írta híressé vált ''Rodeó'' (1942) és'' Appalachian Spring'' (1944) című balettjeit, a ''Lincoln Portrait'' és a ''Fanfare for the Common Man'' című művekkel pedig hazafias témájú darabjait. ''Harmadik szimfóniája'' (1944–1946) a 20. század legnépszerűbb amerikai szimfóniája lett. 1948-as ''Klarinétverseny''ében a [[klarinét]]on kívül vonósokat, [[Hárfa|hárfát]] és [[Zongora|zongorát]] használt, ''Four Piano Blues'' című darabjában a jazz hatása jelenik meg.