„Örökbefogadás az ókori Rómában” változatai közötti eltérés
[ellenőrzött változat] | [ellenőrzött változat] |
Tartalom törölve Tartalom hozzáadva
a Bot: következő hozzáadása: sh:Usvajanje u drevnom Rimu |
a Az -ít végű igék és származékaik javítása hosszú í-re (kézi ellenőrzéssel) |
||
8. sor:
==Gyakorlata==
A [[római jog]] alapján gyermeket örökbeadni a családfő, a [[pater familias]] joga volt. Az örökbeadott fiú általában a legidősebb volt, jó egészségnek és elismert képességeknek örvendett. Az adoptálás az örökbefogadók számára költséges volt, ezért megkövetelték a „minőséget”. Az adoptálás gyakran politikai szövetségesek vagy rokonok közt történt és az örökbefogadott gyermek egyenlő státuszt kapott az adoptáló családban. Ha egy római [[patrícius]] adoptált egy [[plebejus]]t, az utóbbi patrícius státuszt nyert Äs vica versa (bár legalábbis a [[Római Köztársaság]] idején ehhez a Szenátus engedélyére is szükség volt – egy ilyen híres, vitatott eset volt a patríciusból plebejussá lett [[Publius Clodius Pulcher]]é).<ref>"Clodius Pulcher, Publius." Encyclopædia Britannica. 2004. Encyclopædia Britannica Premium Service. 12 Oct. 2005 http://www.britannica.com/eb/article?tocId=9024422. (paid subscription required)</ref>). Az örökbeadó pénzt kapott, az adoptált fiú pedig felvehette új apja nevét és egy eredeti nevére utaló [[cognomen]]t (lásd: [[Római névadási szokások]]). Az örökbefogadás nem titokban történt, nem tekintették szégyennek és az adoptált fiútól nem várták el, hogy
==A császári utódlásban==
A [[Római Birodalom]]ban az örökbefogadásnak nagyon jelentős szerepe volt a zökkenőmentes császári utódlás biztosításában. [[Caius Octavianus Caesar Augustus|Augustus]], az első császár [[Julius Caesar]] adoptált fia volt és örökbefogadta [[Tiberius]]t, aki utóda lett. A császárság első két évszázadában az adoptálás, mint az utódlás
==Jegyzetek==
|