„Faust-szimfónia” változatai közötti eltérés

a
nincs szerkesztési összefoglaló
a
Faust témájára Liszt először 1830-ban, [[Hector Berlioz|Berlioznál]] figyelt fel, akit komolyan foglalkoztatott egy Fausttal kapcsolatos mű megírásának a gondolata. Ezzel a gondolattal Liszt is évekig foglalkozott, de a kérdéskör filozófiai mélységével csak később, megfelelő érettség birtokában tudott megbirkózni. Az első vázlatokat az 1840-es évek közepe felé készítette, de a darab megkomponálásához csak 1854-ben látott neki, amikor weimari udvari karnagy lett. A művel mindössze két hónap készült el.
 
Goethe művének hatása Lisztre rendkívül furcsa, mert Liszt nem szerette, mi több, ki nem állhatta Goethét, költői ideálja [[George Byron|Byron]] volt. ''„Minden Goethével kapcsolatos tárgy veszedelmes számomra”'' – írta egy levelében. Ki is akarta kerülni a Goethére való hivatkozást, és először Faust témájú [[Opera (színmű)|operát]] akart írni, amely szövegének megírására [[id. Alexandre Dumas]]-tra, majd [[Gérard de Nerval]]tra kérte volna felgondolt. Egyéb „Faustos” művei ''(Éjszakai menet, Tánc a falusi kocsmában, vagyis a MefistoMefisztó-keringő)'' sem Goethére alapozódtak, hanem [[Nikolaus Lenau|Lenau]] műveire. Írt ugyan néhány Goethe-[[dal]]t, de ezek nem kifejezetten sikerült darabok.
 
A darabot 1857. szeptember 5-én mutatták be a weimari [[Johann Wolfgang von Goethe|Goethe]]–[[Friedrich Schiller|Schiller]]-szobor avatása alkalmából – Liszt Ferenc vezényletével. A darab visszafogott fogadtatásban részesült. AAz bemutatótősbemutatót követően még [[Hans von Bülow]] is elvezényelte 1861-ben, de ezután – néhány szórványos előadástól eltekintve – mintegy ötven évig elfeledkeztek róla. A magyarnéhány előadásoktólmagyarországi előadástól eltekintve Felix Weingartner volt a darab első, modern interpretálója.
 
== A zene ==
A Faust-szimfónia háromtételes zenemű, és ahogy a darab alcíme – ''Három jellemkép Goethe nyomán'' – is mutatja, a három tétel a Faust témakör három főszereplőjének (Faust, Margit, MefistoMefisztó), illetve jellemüknek zenei ábrázolása. Liszt nem mesélielmeséli a Goethe-művet, hanem zenei portrét ír a három főszereplőről. LisztAz ő programzenei műveiben a külső témaindíték mindig is csak egy kisegítő, gondolatébresztő eszköz, nem követi pontosan a forrásként jelölt mű történéseit. Így van ez a Faust-szimfóniával is. Liszt zenéje nem is eseményeket, sokkal inkább hangulatokat, jellemeket ábrázol és ütköztet, színtisztán zenei eszközökkel. Ráadásul ezek a zenei karakterképek teljesen szubjektívek, Liszt elképzeléseit fejezik ki. Liszt Faustja más, mint Goethéé: hősiesebb, erőteljesebb, határozottabb, mintha Byron Manfrédjának vonásai is felismerhetőek lennének benne, mintha [[Prométheusz]] alakja is belevegyülne.
 
'''Első tétel: Faust''' (Lento assai – Allegro impetuoso)<br>
Az első változat zenekari apparátusa még meglehetősen visszafogott volt: [[Vonós hangszerek|vonóskart]], [[Fafúvós hangszerek|fafúvósokat]] és [[Kürt (hangszer)|kürtöket]] alkalmazott. Liszt azonban szinte folyamatosan módosítgatta művét, így a bemutatón már nagyzenekari változatban hangzott el. A bemutatót követően még [[tenor]]szólós egy férfikari finálét (Chorus Mysticus) is komponált a darabhoz, 1880-ban pedig tíz új ütemet toldott a Margit-tételbe. Mindezek eredményeként a mű tömörebb, zeneileg kifejezőbb lett, ugyanakkor azonban a változtatások mégsem lettek egyértelműen pozitív hatásúak, [[Richard Wagner|Wagner]] például kifejezetten sajnálta a kórusos kiegészítést.
Nagyszabású tétel, általában 26 perc körüli időtartamban játsszák. Szonátaformájú, melynek már az első, [[cselló]]kon és [[Brácsa|brácsákon]] megszólaló, Faust „varázslói” jellemét megrajzoló dallamában Liszt kihasználja a teljes tizenkétfokú hangrendszert (ne feledjük: a 19. században vagyunk, a tizenkétfokú szerkesztési elvet a 20. század elején kezdik használni), így határozott tonalitást alig lehet felfedezni benne. A második Faust-motívum oboán, majd [[hegedű]]n szólal meg, de a szenvedélyes Faustot jelképező tulajdonképpeni főtéma csak később következik, és hegedűkön szólal meg. A tétel zárótémája egy fokozatosan kibontakozó, harsány dallamvonulat.
 
'''Második tétel: Margit''' (Andanto soave)<br>
A véglegesnek tekintett nagyzenekari változat hangszerbeosztása alaposan kibővült az alaphoz képest: a vonósokon kívül [[piccolo]], két [[fuvola]], két [[oboa]], két [[klarinét]], két [[fagott]], négy [[Kürt (hangszer)|kürt]], három [[trombita]], három [[harsona]], [[Tuba (hangszer)|tuba]], [[üstdob]], [[cintányér]]ok, [[Triangulum (hangszer)|triangulum]], [[Orgona (hangszer)|orgona]], [[hárfa]].
Margit (a németben Gretchen) tétele egya tiszta, „megváltó hatalmú”, a szilárd pontot jelentő nőideál zenei arcképe. A tétel egyszerű dalformájú, finom és egyértelműen tonális dallamvilágú (A-dúr), érzékletesen, áttetszően hangszerelt anyag. Ezt a dallamot Mafisto sem tudja eltorzítani, ezeket még a Mefisztó-tételben is változatlanul halljuk viszont. Faust témája a tétel közepén és a végén jelenik meg. Körülbelül 18 perc hosszúságú tétel.
 
'''Harmadik tétel: MefistoMefisztó''' (Allegro vivace, ironico)<br>
Liszt műve ugyan jellegzetesen magán viseli a kor romantikus hatásait, ugyanakkor modern harmóniái, invenciózus hangszerelése, szigorú kompozíciós szerkezete révén szerzője legkiemelkedőbb alkotásai közé tartozik, a ''[[Liszt Ferenc: h-moll szonáta|h-moll szonátával]]'' állítható párhuzamba. [[Bartók Béla]] szerint is a ''Faust-szimfónia'' – a ''h-moll szonátával'' együtt – ''„a 19. század legkimagaslóbb zenei alkotásai közé tartozik”''. Hamburger Klára megállapítja, hogy a Faust-szimfónia ''„egyik reprezentatív képviselője annak a nagy fontosságú, sokakra ható formálási elvnek, amely a több, ez esetben háromtételes művet egyetlen nagyobb, szervesen összefüggő, dramaturgiailag is megtervezett ciklikus egységbe ötvözi.”''
Szintén hosszú, 24–25 perces tétel. A gonosz, a démonikus MefistoMefisztó (eredetileg Mephistopheles) ábrázolása a szimfónia egyik nagy újítása: Liszt úgy mutatja be a tagadás, a rombolás megtestesítőjét, hogy a Faust-tétel témáit eltorzítja el, átalakítja groteszk, ironikus játékokká (talán az álmodozó Faust és a gonosz démon egyazon alak, természetének két szélsőséges oldala?). Bartók szerint a zene történetében „Liszt fejezett ki először zenével iróniát”. Az idézetszerű, módosított Faust-témákon kívül a tételnek egyetlen önálló témája van, az is inkább egy erőteljes ritmikus-akkordikus jellegű „dallam”képlet. A tétel végén megjelenik a MefistótMefisztót legyőző Margit, és az ő témája vezet át az epilógushoz. Mert Faust ugyan elbukik, de megmenekül, megdicsőül, és ezt fejezi ki végül a [[tenor]] és a férfikar által énekelt szöveg: Goethe drámai költeményének sorai.
 
Az első változat zenekari apparátusa még meglehetősen visszafogott volt: [[Vonós hangszerek|vonóskart]], [[Fafúvós hangszerek|fafúvósokat]] és [[Kürt (hangszer)|kürtöket]] alkalmazott. Liszt azonban szinte folyamatosan módosítgatta művét, így a bemutatón már nagyzenekari változatban hangzott el. A bemutatót követően még [[tenor]]szólós egy tenorszólós férfikari finálét (Chorus Mysticus) is komponált a darabhoz, 1880-ban pedig tíz új ütemet toldott a Margit-tételbe. Mindezek eredményeként a mű tömörebb, zeneileg kifejezőbb lett, ugyanakkor azonban a változtatások mégsem lettek egyértelműen pozitív hatásúak, [[Richard Wagner|Wagner]] például kifejezetten sajnálta a kórusos kiegészítést.
'''Első tétel: Faust''' (Lento assai – Allegro impetuoso)<br>
Nagyszabású tétel, általában 26 perc körüli időtartamban játsszák. Szonátaformájú, melynek már az első, [[cselló]]kon és [[Brácsa|brácsákon]] megszólaló, Faust „varázslói” jellemét megrajzoló dallamában Liszt kihasználja a teljes tizenkétfokú hangrendszert (ne feledjük: a 19. században vagyunk, a tizenkétfokú szerkesztési elvet a 20. század elején kezdik használni). A második Faust-motívum oboán, majd [[hegedű]]n szólal meg, de a szenvedélyes Faustot jelképező tulajdonképpeni főtéma csak később következik, és hegedűkön szólal meg. A tétel zárótémája egy fokozatosan kibontakozó, harsány dallamvonulat.
 
A véglegesnek tekintett nagyzenekari változat hangszerbeosztása alaposan kibővült az alaphoz képest: a vonósokon kívül [[piccolo]], két [[fuvola]], két [[oboa]], két [[klarinét]], két [[fagott]], négy [[Kürt (hangszer)|kürt]], három [[trombita]], három [[harsona]], [[Tuba (hangszer)|tuba]], [[üstdob]], [[cintányér]]ok, [[Triangulum (hangszer)|triangulum]], [[Orgona (hangszer)|orgona]], [[hárfa]]. A szimfónia teljes előadása általában 68 percnyi időt vesz igénybe.
'''Második tétel: Margit''' (Andanto soave)<br>
Margit (a németben Gretchen) tétele egy tiszta, „megváltó hatalmú”, a szilárd pontot jelentő nőideál zenei arcképe. A tétel egyszerű dalformájú, finom és egyértelműen tonális dallamvilágú (A-dúr), érzékletesen, áttetszően hangszerelt anyag. Ezt a dallamot Mafisto sem tudja eltorzítani, ezeket még a Mefisztó-tételben is változatlanul halljuk viszont. Faust témája a tétel közepén és a végén jelenik meg. Körülbelül 18 perc hosszúságú tétel.
 
Liszt műve ugyan jellegzetesen magán viseli a kor romantikus hatásait, ugyanakkor modern harmóniái, invenciózusa tizenkétfokúság korai alkalmazása, hangszerelése, szigorú kompozíciós szerkezete révén szerzője legkiemelkedőbb alkotásai közé tartozik, a ''[[Liszt Ferenc: h-moll szonáta|h-moll szonátával]]'' állítható párhuzamba. [[Bartók Béla]] szerint is a ''Faust-szimfónia'' – a ''h-moll szonátával'' együtt – ''„a 19. század legkimagaslóbb zenei alkotásai közé tartozik”''. Hamburger Klára megállapítja, hogy a Faust-szimfónia ''„egyik reprezentatív képviselője annak a nagy fontosságú, sokakra ható formálási elvnek, amely a több, ez esetben háromtételes művet egyetlen nagyobb, szervesen összefüggő, dramaturgiailag is megtervezett ciklikus egységbe ötvözi.”''
'''Harmadik tétel: Mefisto''' (Allegro vivace, ironico)<br>
Szintén hosszú, 24–25 perces tétel. A gonosz, a démonikus Mefisto ábrázolása a szimfónia egyik nagy újítása: Liszt úgy mutatja be a tagadás, a rombolás megtestesítőjét, hogy a Faust-tétel témáit eltorzítja el, átalakítja groteszk, ironikus játékokká (talán az álmodozó Faust és a gonosz démon egyazon alak, természetének két szélsőséges oldala?). Bartók szerint a zene történetében „Liszt fejezett ki először zenével iróniát”. Az idézetszerű, módosított Faust-témákon kívül a tételnek egyetlen önálló témája van, az is inkább egy erőteljes ritmikus-akkordikus jellegű „dallam”. A tétel végén megjelenik a Mefistót legyőző Margit, és az ő témája vezet át az epilógushoz. Mert Faust ugyan elbukik, de megmenekül, megdicsőül, és ezt fejezi ki a tenor és a férfikar által énekelt szöveg: Goethe drámai költeményének sorai.
 
== Források ==