„Faust-szimfónia” változatai közötti eltérés

a
 
'''Első tétel: Faust''' (Lento assai – Allegro impetuoso)<br>
Nagyszabású tétel, általában 26 perc körüli időtartamban játsszák. Szonátaformájú, melynek már az első, [[cselló]]kon és [[Brácsa|brácsákon]] megszólaló, Faust „varázslói” jellemét megrajzoló dallamában Liszt kihasználja a teljes tizenkétfokú hangrendszert (ha nem is a 20. századi formában, de ne feledjük: a 19. századbanszázad közepén vagyunk, a tizenkétfokú szerkesztési elvet acsak 20.mintegy századötven év elejénmúlva kezdik használni), így határozott tonalitást alig lehet felfedezni benne. A második Faust-motívum oboán, majd [[hegedű]]n szólal meg, de a szenvedélyes Faustot jelképező tulajdonképpeni főtéma csak később következik, és hegedűkön szólal meg. A tétel zárótémája egy fokozatosan kibontakozó, harsány dallamvonulat.
 
'''Második tétel: Margit''' (Andanto soave)<br>
 
'''Harmadik tétel: Mefisztó''' (Allegro vivace, ironico)<br>
Szintén hosszú, 24–25 perces tétel. A gonosz, a démonikus Mefisztó (eredetileg Mephistopheles) ábrázolása a szimfónia egyik nagy újítása: Liszt úgy mutatja be a tagadás, a rombolás megtestesítőjét, hogy a Faust-tétel témáit eltorzítja, átalakítja groteszk, ironikus játékokká (talán az álmodozó Faust és a gonosz démon egyazon alak, természetének két szélsőséges oldala?). Bartók szerint a zene történetében „Liszt fejezett ki először zenével iróniát”. Az idézetszerű, módosított Faust-témákon kívül a tételnek egyetlen önálló témája van, az is inkább egy erőteljes ritmikus-akkordikus jellegű képlet. A tétel végén megjelenik a Mefisztót legyőző Margit, és az ő témája vezet át az epilógushoz. Mert Faust elbukik ugyan elbukik, de megmenekül, megdicsőül, és ezt fejezi ki végül a [[tenor]] és a férfikar által énekelt szöveg: Goethe drámai költeményének sorai.
 
A ''Faust-szimfónia'' első változatának zenekari apparátusa még meglehetősen visszafogott volt: [[Vonós hangszerek|vonóskart]], [[Fafúvós hangszerek|fafúvósokat]] és [[Kürt (hangszer)|kürtöket]] alkalmazott. Liszt azonban szinte folyamatosan módosítgatta művét, így a bemutatón már nagyzenekari változatban hangzottés el.a A bemutatót követően még egy tenorszólós férfikari finálétfináléval (Chorus Mysticus) iskiegészítve komponálthangzott el. Ezt a részt a bemutató előtt írta és illesztette a darabhoz, majd 1880-ban pedigmég tíz új ütemet toldott a Margit-tételbe. Mindezek eredményeként a mű tömörebb, zeneileg kifejezőbb lett, ugyanakkor azonban a változtatások mégsem lettek egyértelműen pozitív hatásúak, [[Richard Wagner|Wagner]] például kifejezetten sajnálta a kórusos kiegészítést.
 
A véglegesnek tekintett nagyzenekari változat hangszerbeosztása alaposan kibővült az alaphoz képest: a vonósokon kívül [[piccolo]], két [[fuvola]], két [[oboa]], két [[klarinét]], két [[fagott]], négy [[Kürt (hangszer)|kürt]], három [[trombita]], három [[harsona]] (két tenor, egy basszus), [[Tuba (hangszer)|tuba]], [[üstdob]], [[cintányér]]ok, [[Triangulum (hangszer)|triangulum]], [[Orgona (hangszer)|orgona]], [[hárfa]]. A szimfónia teljes előadása általában 68 percnyi időt vesz igénybe.
 
Liszt műve ugyan jellegzetesen magán viseli a kor romantikus hatásait, ugyanakkor modern harmóniái, a tizenkétfokúság korai alkalmazása, hangszerelése, szigorú kompozíciós szerkezete révén szerzője legkiemelkedőbb alkotásai közé tartozik, a ''[[Liszt Ferenc: h-moll szonáta|h-moll szonátával]]'' állítható párhuzamba. [[Bartók Béla]] szerint is a ''Faust-szimfónia'' – a ''h-moll szonátával'' együtt – ''„a 19. század legkimagaslóbb zenei alkotásai közé tartozik”''. Hamburger Klára megállapítja, hogy a Faust-szimfónia ''„egyik reprezentatív képviselője annak a nagy fontosságú, sokakra ható formálási elvnek, amely a több, ez esetben háromtételes művet egyetlen nagyobb, szervesen összefüggő, dramaturgiailag is megtervezett ciklikus egységbe ötvözi.”''