„Faust-szimfónia” változatai közötti eltérés

a
 
== A zene ==
A ''Faust-szimfónia'' háromtételes zenemű, és ahogy a darab alcíme – ''Három jellemkép Goethe nyomán'' – is mutatja, a három tétel a Faust témakör három főszereplőjének (Faust, Margit, Mefisztó), illetve jellemüknek zenei ábrázolása. Liszt nem elmeséli a Goethe-művet, hanem zenei portrét ír a három főszereplőről. Az ő programzenei műveiben a külső témaindíték mindig is csak egy kisegítő, gondolatébresztő eszköz, nem követi pontosan a forrásként jelölt mű történéseit. Így van ez a Faust-szimfóniával is. Liszt zenéje nem eseményeket, sokkal inkább hangulatokat, jellemeket ábrázol és ütköztet, színtisztán zenei eszközökkel. Ráadásul ezek a zenei karakterképek teljesen szubjektívek, Liszt elképzeléseit fejezik ki. Liszt Faustja más, mint Goethéé: hősiesebb, erőteljesebb, határozottabb, mintha Byron Manfrédjának vonásai is felismerhetőek lennének benne, mintha [[Prométheusz]] alakja is belevegyülne. Ez tudatos volt, egy levelében „polgári”-nak, kisstílűnek, tétovázónak nevezte Goethe hősét, míg a sajátját büszkének és erősnek.
 
'''Első tétel: Faust''' (Lento assai – Allegro impetuoso)<br>
Szintén hosszú, 24–25 perces tétel. A gonosz, a démonikus Mefisztó (eredetileg Mephistopheles) ábrázolása a szimfónia egyik nagy újítása: Liszt úgy mutatja be a tagadás, a rombolás megtestesítőjét, hogy a Faust-tétel témáit eltorzítja, átalakítja groteszk, ironikus játékokká (talán az álmodozó Faust és a gonosz démon egyazon alak, természetének két szélsőséges oldala?). Bartók szerint a zene történetében „Liszt fejezett ki először zenével iróniát”. Az idézetszerű, módosított Faust-témákon kívül a tételnek egyetlen önálló témája van, az is inkább egy erőteljes ritmikus-akkordikus jellegű képlet. A tétel végén megjelenik a Mefisztót legyőző Margit, és az ő témája vezet át az epilógushoz. Faust elbukik ugyan, de megmenekül, megdicsőül, és ezt fejezi ki végül a [[tenor]] és a férfikar által énekelt szöveg: Goethe drámai költeményének sorai.
 
== A mű ==
A ''Faust-szimfónia'' első változatának zenekari apparátusa még meglehetősen visszafogott volt: [[Vonós hangszerek|vonóskart]], [[Fafúvós hangszerek|fafúvósokat]] és [[Kürt (hangszer)|kürtöket]] alkalmazott. Liszt azonban szinte folyamatosan módosítgatta művét, így a bemutatón már nagyzenekari változatban és a tenorszólós férfikari fináléval (Chorus Mysticus) kiegészítve hangzott el. Ezt a részt a bemutató előtt írta és illesztette a darabhoz, majd 1880-ban még tíz új ütemet toldott a Margit-tételbe. Mindezek eredményeként a mű tömörebb, zeneileg kifejezőbb lett, ugyanakkor azonban a változtatások mégsem lettek egyértelműen pozitív hatásúak, [[Richard Wagner|Wagner]] például kifejezetten sajnálta a kórusos kiegészítést.